Fekete ország árnyalatai

Magyar tejföl, akril, vászon, 2012

Hecker Péter „különösen vidám” festészetének (Dékei Krisztina nagyszerű szókapcsolata) újabb kiváló, sőt felvillanyozó példája a Magyar tejföl/Sauere Sahne című kiállítás a 2B Galériában. A tárlatot tíz festmény alkotja, a Heckertől megszokott képregény- és kifestőkönyvszerű, elnagyolt, hol eltorzított, hol szinte hiperrealista, leíró és vicces figurativitással. A képek, a koncepció azonban a korábbi munkákhoz, sorozatokhoz képest változott, most a hétköznapi életre, a mindennapok tárgyainak, helyzeteinek, hangulatának átpolitizáltságára reflektál oly módon, ahogy Hasek Svejkje működik a híres regényben. A kiállítás ma még megnézhető..

Hecker ugyanis rezzenéstelen arccal, hót komolyan vesz mindent, és úgy tesz, mintha pusztán bemutatna, sőt igenlőn ábrázolná azt a magyar valóságot, amit lát. Úgy fordít ki, helyez idézőjelek közé, hogy szinte semmilyen kommentárt nem fűz a látványhoz. Icipicit módosít, igazít csak. Visszavesz például a színekből. A tárlat tíz festményéből nyolc monokróm, a szürke igen sokféle árnyalatát felvonultató festmény, és csak kettő színes.

Jelenés – Árpád fejedelem a serpenyőben, akril, vászon, 2013

Hecker szürke képei mintha egy Babits-vers parafrázisai lennének, a Fekete országéi. A képek szürkesége idézőjelként szolgál, finoman keretezi és siklatja ki az ábrázolt tárgyak, jelenetek képcímekkel súlyosbított, alátámasztott értelmezését. Persze, a képcímek komolysága és együttes összeolvasásuk is paródiaként működik. Hecker halálosan komolyan veszi ugyanis a mai magyar közéletben elburjánzó, és lassan majd mindenhez hozzáragasztott magyar címkét, tíz képének címéből hatban ott a jelző. Két kép címében magyar jelképek, történelmi személyiség: Hortobágy, Árpád fejedelem. Mindössze két kép címe tűnik neutrálisnak, ezek egyéb okból is különlegesek: színesek, de egyben ez a két kép az, amelyik minden áttétel nélkül, nem szimbolikusan, hanem direkt hétköznapiságában ábrázolja a napi politika döntéseinek (itt) kacagtató áldozatait.

író közalkalmazottak – Rendőrök, akril, vászon, 2013

A képcímekben, mint ahogy a hétköznapi életben is, a „magyar” jelző üres, semmit sem jelentő jelként funkcionál. Az ismétlés megfosztja, megfosztotta minden szándékolt magasztosságától, nagyságától, lélek- és nemzetépítő erejétől és aurájától. Egy Gertrude Stein-parafrázissal élve: a magyar az magyar, az magyar, az magyar. Semmi több.

Angol-Magyar 3-6, akril, vászon, 2012

A képek tárgya, témája változatos eszközökkel taszítja ironikus kontextusba, szakadékba a kiállítás témáját, koncepcióját. Szürkében látjuk a nemzeti sporttörténet legikonikusabb eseményét: a magyar-angol 6:3-at. Az eseményről semmit nem kell és nem is lehet elmondani, hisz mindenki fújja elölről-hátulról. A képen egy magyar gólt látunk. Csodálatos, ahogy a góllövő csatár teste szanaszét csavarodik, combja kifordul, mindenféle anatómiai hitelesség és a nemzeti érzület durva cáfolataként. Egy másik képen egy hétköznapi csodát látunk: Árpád fejedelem feje megjelenik egy serpenyőben. Milyen csodálatos a serpenyőt felmutató férfi magyar bajusza! A kép mintha a nemzeti történelem nagyságának és nagyjainak domesztikálódását mutatná be. A te serpenyődben is megjelenhet bármely nemzeti hős, csak megfelelő érzület kell hozzá! Szólít meg a kép.

Magyar divat, akril, vászon, 2013

A magyar, nemzetiszínű tejfölös dobozt is szürkében látjuk, ahogy nemzeti jelképünket, a magyar koronát is. A magyar Nobel-díjasok is fekete-fehérek, illetve csak az érmét látjuk, egy darab magyar Nobel-díjast sem. Mintha a szürke érem lenne minden magyar Nobel-díjas helyettesítője, mintha fölösleges is lenne tudnunk a részleteket, ki, miért kapta, mert a lényeg az, hogy magyar Nobel-díjasok. A magyar az magyar az magyar. A magyar divat a buggyos ujjú, de hasban szoros, ezért értelmetlen ing, mintás vagy sujtásos (ki tudja?) mellény, nincs rajta egy zseb sem, ezért értelmetlen. Az értelmetlen bőrtáska, turulmadaras fémdísszel, és az egyetlen értelmes dolog, a valószínűleg nemzeti, magyar kommunikációra szolgáló mobiltelefon. A figura tartása büszke, kihívő, a magyar has pedig szőrös, bajuszt rajzolni rá túl olcsó fogás lett volna.

Izraeli Drón a Hortobágy felett, akril, vászon, 2013

Gyermekkorunk meghatározó élménye volt a Magyar népmesék sorozat: itt láthatjuk szürkében, de csak a vége főcímet kimerevítve, mintegy az egész kvintesszenciájaként. A kiállításnak talán legerősebb, leggyilkosabb és közvetlen iróniájú képe az Izraeli Drón a Hortobágy felett. A játék többrétegű, hiszen ez az egyetlen kép, amely konkrét művészettörténeti utalással él, mert egy konkrét, szimbolikussá emelkedett magyar festmény, Tornyai János: Bús magyar sors: önéletrajz (1908) című képének a parafrázisa, az aktuálpolitika, közbeszéd provinciális és paranoid nacionalizmusának és antiszemitizmusának a paródiája. Hecker a hazafiság és egyértelműség jegyében odafest Tornyai képére egy gémeskutat is, a levegőbe pedig a szipolyozó, kémkedő és a magyar sorsot megrontó ellent, egy izraeli repülőgépet. A kép szürreális és gazdag jelrendszerű megkoronázása a kiállításnak, a képek változatos kontextusokat és ironikus eszközöket, regisztereket használó világának.

Síró közalkalmazottak – Rendőrök, akril, vászon, 2013

Hecker Péter a kor szellemétől áthatva, a kor útmutatásait követve, mintegy a kor ütőerére tapasztva magyar festőecsetjét, létrehozott egy pompás, vérbő, szimbólumoktól hemzsegő, ám mégis vidám, igazi magyar stílust. Sivár korunkban mintegy szárba szökkentette magyar lelkünk minden, eddig csak csírájában szendergő magyar, az magyar, az magyar.

Hecker Péter: Magyar tejföl/Sauere Sahne, 2B Galéria, 2013. június 12. – július 5.

Cséka György
2013. 07. 5.