Böröcz András a rovott múltrólA festőművész a nyolcvanas években Erdély Miklós avantgárd köréhez tartozott. Balos elveit könnyen egyeztette az undergrounddal. Furcsa helyzetbe került: Derkovits-ösztöndíjas, „kommunista művész” volt, ugyanakkor a belügy által megfigyelt, „gyanús elem”. A rendszerváltás előtt Amerikába ment, azóta Brooklynban él.
– Nemrég érkezett Amerikából. Hazajött vagy kicsit már idegen ez az ország?- Igazából el sem mentem innen. Amerikai-magyar kettős állampolgár vagyok, egy évben legalább kétszer jövök a szüleimhez, barátaimhoz. Öcsémmel közös galériánk van Budapesten, így a munkám részben ide köt. Általában évenként rendezek kiállítást itt.
– Gondolom, egyik első útja az Ecserire vitte. Állítólag imád mindenféle limlomot felhasználni a műveihez.
– Még nem volt időm piacra menni, de nem hagyom ki. Gyűjtöm a régiségeket.
– Most mi a favorit?
– A gereben.
– Mi az?
– A lent fésülték vele. A parasztok régen maguk csinálták a szerszámaikat, mindegyik gereben más. De szívesen vennék öreg ceruzákat is.
– Készített szobrokat ceruzából, kenyérből, tojáshéjból. A művészet afféle vicces játék?
– A művészetből sokáig mellőzték a humort. Az ötvenes-hatvanas évek magyar képzőművészetében nem volt szabad humorizálni. Az alkotások csak egy eszményt sugározhattak. A múzeumokban sem illett nevetni. Én viszont szeretem az elmélyültséget játékossággal ötvözni.
– Idén a Zsidó Múzeumban állította ki a purimmal kapcsolatos műveit. Mintha vurstliban járt volna az ember: a szobrok mozogtak, kerepelni lehetett velük.
– A philadelphiai zsidó múzeum felkérésére készítettem a faszobrokat. A bemutatónak jó visszhangja volt, a gyerekek még a templomba is bevitték a „kereplőimet.” A hagyomány szerint Hámán nevének kimondásakor zajongani kell – képletesen így semmisítik meg a gonosz uralkodót. Arra gondoltam, átvinném a kiállítást Magyarországra is. Turán Róbert, a Dohány utcai múzeum igazgatója azonnal igent mondott.
Pár cipő, 2001
– Művészi sokoldalúságra szülei nevelték?
– Apai ágon bányászok voltak, anyai ágon címfestők. Anyám családja német-zsidó, apámé magyar-cseh, illetve német. Igazi közép-európai család. Az apai ág nagyon szegény volt. Dédapám rákényszerült arra, hogy mindent maga javítson, foltozzon. Kidobott zöldségesrekeszekből fabrikált madárkalitkát, készített időjárásjelzőt. Gyerekkorom nyarait nála töltöttem Pécsett: fantasztikus volt látnom, hogyan lesz a semmiből kalitka. Apám Pesten folytatta az ezermesterkedést. PVC-ből gyártott teleszkópján lestük a holdat. Együtt barkácsoltunk.
– A fúrás-faragást később festészetre cserélte.
– Szerencsémre általános iskolai osztályfőnököm észrevette kézügyességemet. Tanácsára kezdtem rajzolni. Ha ő nincs, talán autószerelő leszek. A képzőművészeti szakközépbe jelentkeztem, utána a főiskola festő szakára. Akkoriban divatpálya volt a művészé: csomó kádergyerek odament. Fock Jenő fia tanult ott, az akkori mezőgazdasági miniszter lányával is együtt jártam a főiskolára.
– Önnek is volt magas támogatója?
– Nem, sőt: „rovott” múltam miatt érettségi után ki kellett hagynom egy évet.
– Mi volt a vétke?
– Szüleim balos eszmékre neveltek. Naivan hittem a kommunizmusban, a testvériség, egyenlőség győzelmében. KISZ-titkár lettem a szakközépben. Meggyőződéses. Nem karrierista. Aztán 1974. március 15-én az egyik gyereket elfogta a rendőrség a Nemzeti Múzeumnál. Az ügyből balhé lett, az iskola vezetői azt akarták, KISZ-titkárként járuljak hozzá a srác kirúgásához. Eszemben sem volt. Erre érettségin megbuktattak helyesírásból.
Akasztottak, 1990
– Csalódott a kommunista elvekben?
– Hosszú időbe telt, mire ráébredtem a rendszer korruptságára. Egyszerű szülők műveletlen gyereke voltam: nem tudtam, hogy a kádárizmuson kívül más is lehet az élet. Tényleg azt hittem, a mi dolgunk lesz a társadalmat megújítani. A főiskolán szinte minden tanárom párttag volt, de diákok nem képviselték magukat a szervezetben. Én beléptem a pártba: az első gyűlésen vártam, magasztos dolgokról fogunk beszélgetni. Ehelyett a hús- meg gázáremelésről értekeztünk. Rájöttem: a pártmunka degenerált hülyeség a köbön. Többé nem mentem gyűlésre.
– A nyolcvanas évek elején avantgárd csoportokban tűnt fel. Hogyan egyeztette magában az undergroundot a kommunizmussal?
– Az avantgárd kommunaeszménye közel állt a balossághoz. Mesterem, Erdély Miklós nem foglalkozott a párttagságommal, nevetett rajta. Szerintem eredetileg ő is erősen baloldali volt.
– A főiskolán engedélyezték az avantgárdot?
– Rektorunk, Somogyi József engedékeny volt. Meghívta Erdélyt, Szentjóbi Tamást előadást tartani. Botrány lett belőle. A festő szakon Picassóval fejeződött be az oktatás. A tradicionális szemléletbe a happening, body-art, fluxus nem fért bele. Nyugati „mételynek” tartották.
– Hogyan barátkozott össze Erdéllyel?
– Fiával a főiskola előtt együtt voltam katona. Ĺ mesélte: apja avantgárd művész. Kíváncsi lettem, mi az. Erdély erős szellemi hatással volt rám. Nemcsak képzőművészetet, világlátást, életformát is lehetett tőle tanulni. Univerzális ember volt: festő, szobrász, operaénekes, filmes, költő, filozófus. Szinte mindennap felmentem hozzá. Tagja lettem az Erdély vezette interdiszciplináris gondolkodók Indigo körének.
– Abbahagyta a festészetet?
– Amikor végeztem a főiskolán, hároméves Derkovits-ösztöndíjat kaptam. Ez akkor a legjelentősebb állami támogatás volt. Megbénított a váratlan siker: idealista elképzeléseimben nem fért össze a pénz a művészettel. Azért nem hagytam fel a festészettel; a performance sem állt távol tőle. Révész Lászlóval több mint egy évtizedig készítettünk performance-okat. Egyik bemutatónkon festett halakat szögeztünk fel, később egyre több lett a színházi elem és a multimédiális hatás a happeningekben.
– A műsorokért gyakran zargatták önöket a rendőrök. A festett halak idegesítették őket?
– Az újszerű, szokatlan dolgokkal nem tudtak mit kezdeni. A MOM kiszeseit például kivezényelték, hogy az indigósokkal vitatkozzanak.
– Volt kiszesként, párttagként perlekedett az ifjú kommunistákkal?
– Lehetett velük beszélni. A nyolcvanas évek elején már a rendszer kezdett elhülyülni. Halász Péteréket performance-aik miatt még elüldözték az országból, bennünket már nem. De a belügyisek a főiskolán minket is eltiltottak egy évre az efféle előadásoktól. Tudtam, hogy megfigyelnek. Be akartak szervezni rendőrspiclinek. Kérték, legyek „művészeti szakértőjük”. Mondtam: megtisztelő, de keressenek mást. Békén hagytak utána. Skizofrén helyzetbe kerültem: egyfelől Derkovits-ösztöndíjas, „kommunista” művész voltam, másrészt betiltott, „gyanús elem”.
– „Gyógyulni” ment Amerikába 1987-ben?
– Magánéleti okból. Megnősültem, lányom született New Yorkban. Nem akartam „távapuka” lenni.
– Sok művész indul szerencsét próbálni a tengerentúlra, és kudarcokkal jön vissza.
– Nem nyomasztott bizonyítási vágy. Soha nem vágtam el magam mögött a szálakat. Kiállításokat rendeztem itthon. Folytattam magyar karrieremet, s közben építettem a kintit is.
– Úgy tudom, bútorrakodással, zsákolással kezdte Brooklynban.
– Sosem hittem, hogy a művész kiválasztott lény. A fizikai munkát sem tartottam megalázónak. Sőt, mivel akkor még nemigen tudtam angolul, jól jött, hogy beállhattam építkezésekre. Egyébként az amerikai képzőművészek 99 százaléka az alkotás mellett dolgozik is valamit. Ott is van jelentős állami támogatás, de fontosabb a mecénások, magángalériák szerepe a művészek megélhetésében. Én is találtam támogatókat.
– Mi történt a balos ideálokkal?
– Elmúltak. Nálunk a rendszerváltás előtt az volt a propaganda: legfőbb ellenségünk az imperialista Egyesült Államok. Aztán kimentem oda, s láttam, egész jól élnek az elnyomott „prolik”. Kicsit konzervatív lettem, elpolgárosodtam, de hiszek a demokráciában, mint haladó liberális. Talán akadnak, akik a szememre vetik: az egykori avantgárd fiú drága amerikai galériákban állít ki. Itthon a szocializmusban szétverték a magángalériákat, -gyűjteményeket, s a központi kiállítóhelyeken a hatalom szelektált a művészek között. Szerintem a demokráciában a privátgalériák a kulturális értékek legfőbb őrei. Az USA-ban fedeztem fel újra, hogy művész vagyok.
– Hogyan?
– Megismerkedtem egy New York-i zeneszerzővel, aki adott egy darab fát, faragjak belőle valamit. Nem tudom, miből gondolta, hogy ez menni fog. Első szobromat a brooklyni házunk melletti kivágott platánból készítettem. Az Akasztottak szoborkompozíciómat először a bronxi múzeumban mutattam be a Művész a piacon kiállításon ’89-ben. A múzeum magamfajta bevándorolt művészeknek tartott képzést. A tárlatról a New York Times is írt, szobromról fényképet közölt. A kiállítás után a szoborcsoportot más helyekre is elvittem. Egy kis manhattani galériában fedezett föl Tibor de Nagy, egy nyolcvan körüli magyar nemes. Menő galériája volt az 57. utcában. Később önálló kiállítást is rendezhettem nála.
– Az Akasztottak tizenhét felkötött figurából áll. Kritikusai szerint a XX. század emlékműve. Annak is szánta?
– Inkább általában az emberi szenvedésről és megkínzatásról szól.
– Pedig a humort szereti a művészetben.
– Az Akasztottak – abszurd. Izgat, ha egy tárgynak több funkciója van. A szoborcsoport hangszer is. A figurák üregesek, afrikai dobként használhatók. A művet Buday György megvásárolta, és átadta a Szépművészeti Múzeumnak. Buday felkérte Dés Lászlót zeneszerzésre. Az Amadinda együttes dobolt az Akasztottakon, Gothár Péter filmet forgatott a koncertről.
– Nem féltette a szobrait?
– Kijavíthatom őket. Amerikai vásárlóim felhívnak, ha a takarítónő leveri a polcról a munkámat. Megyek, megragasztom.
– Igazán ismertté ceruzaszobrai tették. Mi ihlette a ceruzában?
– Könnyen faragható, és az emberi tudás, a kultúra meghatározó eszköze. Én vagyok a világ egyik legnagyobb ceruzafelhasználója: évente negyvenezret is megfaragok. Előfordult már, hogy több ezerből ragasztottam össze a művem.
– Jó türelme van.
– Úgy dolgozom, ahogy apámnál láttam. Hatásomra ő is faragni kezdett. Hatalmas gyűjteményem van faragott botjaiból, késeiből.
Egyébként már nem szorul rá, hogy zsákoljon?
– Nem.
– Befogadták Amerikában?
– Nem vagyok idegen. New Yorkban mindenki „jöttment”, mint én. Senkit sem érdekel a bőrszínem, múltam, jövőm. Azt csinálhatok, amit akarok – inspiráló nyitottságban.
Böröcz András Budapesten született 1956-ban. A Képzőművészeti Főiskola festő szakán ’82-ben végzett. A ’80-as évek elején az Erdély Miklós vezette Fafej (Fantáziafejlesztő Csoport) és Indigo (Interdiszciplináris Gondolkodók) tagja. Főként performance-okat készít Révész Lászlóval. 1987-től New Yorkban él. Első önálló amerikai kiállítását ’95-ben Tibor de Nagy galériájában rendezte. ’96-tól az Adam Baungold Galleryben állít ki.
Fontosabb magyarországi tárlatai: székesfehérvári István Múzeum (1991), Budapesti kiállítótér (1999), Zsidó Múzeum (2003).
Sándor Zsuzsanna
2003/40. szeptember