Európának kilenc mértani középpontja van, Németországban mindjárt kettő. Én eddig csak a tállyairól tudtam, mert feliratban oda van vésve a négyméteres griffmadár alá, a Vereskocsma és a posta között. Gyanús volt mindig, hogy nem kizárólag ez az egy falu szeretné identitáserősítésre felhasználni a topográfiai vakszerencsét, de Németh Ilona térképéről most már leolvasható az összes helyszín. A legrégebbi emlékmű a Terebesfehérpatakon, Kárpátalján álló obeliszk, amelyet az után állítottak 1887-ben, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia Térképészeti Intézete a hosszúsági és szélességi körök felezővonalainak metszéspontjában meghatározta Európa közepét. De a szórás meglehetősen nagy, Lengyelországot egészen körbeveszik a piros pöttyök, és a környéken csak Csehországnak nem jutott egy se.
Németh Ilona munkája társadalmi vonatkozású műveinek sorába illeszkedik, amelyek közép-európai létezésének terét fogják át, és szervesen összekapcsolódnak más, hasonló fogékonyságú művészek tevékenységével. Martin Piačekkel közös kiállításuk a 2B galériában a második együttműködésnek számít. Tavaly a pozsonyi városi galériában egyéni kiállítás helyett inkább közös munkára kérte föl Piačeket és Sugár Jánost. Itt valósult meg az Iszapbirkózás című performansz, amely formailag – távolról és hunyorítva – Yves Klein festékben hempergő nőcsoportjára emlékeztet, de tartalmilag a politikai működés minőségére asszociál. Profi, meztelen birkózónők püfölték egymást a sárban. Piaček ekkor mutatta be a Benes-dekrétumokkal foglalkozó művét, Sugár pedig szlovák és magyar nyelvű Elnézést tábláját helyezte ki.
A 2B galériában a közös közép-európai történelem kirívóan nevetséges vagy kirívóan köznapi aspektusai merülnek föl. A fönt említett munka a globális művészet nyelvén beszél a politikai geográfia relativizálódásáról, arról az igyekezetről, amely a közép-európai országokat a centrumban való létezés érzése felé hajtja. Szlovákia például 1992-es önállóvá válása után érezte fontosnak, hogy európai fekvését dokumentálja, ezért Kremnicán emlékművet emeltek a tény hangsúlyozására. A toposz, Európa toposza látszólag állandónak tűnik, de ha nem volna idealizált és elérhetetlen, nem létezne ellentéte, a periféria sem, illetve nem akarnánk kényszeresen meghatározni a központját. Azt a helyet, amely egészen biztosan ott van, benne Európában, mint a Vereskocsma.
Németh másik munkája egy családi tragédiasorozat összefoglalója. A videomunka elbeszélője az egyik nőrokon, aki sorra veszi elő a halott férfirokonok fényképeit, és elmondja rövid életük történetét. Mindannyian nagyon fiatalon haltak meg, tragédiák, betegségek és öngyilkosságok következtében, míg végül jóformán csak asszonyok maradtak és lánygyerekek. Ismerve Németh korábbi gender-műveit, az erős, férfiakat túlélő asszonyok mikrotársadalma a személyes nehézségeken túl egy – kényszerű – kísérleti modellként tűnik föl, ahol a nőkre háruló feladatok szélsőséges méreteket öltenek. A videó dokumentatív jellege nem teszi lehetővé az elbeszélésbe való beavatkozást, a művész nem kérdez, nem magyaráz, csak nagyon puritán módon, néhány vágást alkalmazva rögzíti a végzetszerűnek ható eseménysort.
Martin Piaček munkáinak tónusa sokkal plasztikusabb, akár a szó szoros értelmében is. A Nemzet atyjai című 2006-os fotósorozata a szlovák nemzeti megújhodási mozgalom XIX. századi hőseinek állított szobrokról készült. A szoborrészletekből az erős fizikumú, potens férfi konvencionális képe áll össze, úgy, ahogy a tradicionális szobrászat a nemzeti hőst elképzeli. A nemzeti nagyság szuggesztiója és a fizikai erő demonstrációja azonban így szeletekre bontva, sorozatszerűen, fölnagyított részletekkel már az emlékműszobrászat kortársi értelmezésének kritikai fölvetését szolgálja: mit kezdjünk a nacionalista retorikának kedves, ám kortársi szemszögből leginkább parodisztikus objektumokkal. Piaček tovább lép eggyel, és miközben önarcképével Milan Rastislav Stefánik, az első Csehszlovák Köztársaság egyik megalapítójának mellszobrát utánozza, dekonstruálja a hagyományos szobrászat és a történelmi szereplők köztudatban elfoglalt pozícióját. Az új pozíció a test valósága, vagyis a jelen, amelyben a pátosz figurái maskarát viselnek.
Piaček történelemkritikus szemléletmódja egy sor apró kis szobormakettet is eredményezett, amelyek pusztán a méretükkel is kicsúfolják a heroikus műfaj túlzásait. Jozef Tiso, a második világháború idején a szlovák állam elnöke a szintén aprócska Adolf Hitler kezét rázogatja. Csupa szégyellnivaló, vagy legalábbis kínos ügy: Edvard Benes aláírja a róla elnevezett dekrétumot, Róbert Remiášt meggyilkolták a harmadik Meciar-kormánya alatt. Fadrusz János ledöntött pozsonyi Mária Terézia szobrának torzója és talapzata mint a történelemhamisítás emlékműve jelenik meg. A sorozatnak legfőképpen két tanulsága van. Az egyik, hogy a kelet-európai történelemnek nincsenek önmagában álló eseményei, ezért eleve kudarc saját magukban értelmezni őket. A másik, hogy mindennek megvan a maga párhuzama a másik oldalon.
Kürti Emese
2010-12-09