Budai György – a mecénás és a gyűjtő
Hosszan tartó betegség után, ötvennégy éves korában elhunyt Budai György, a kortárs magyar művészet különleges támogatója. Miközben üzletemberi, közéleti tevékenysége ismert volt, mecénási, műgyűjtői munkáját nem kürtölte világgá. A Szépművészeti Múzeum huszadik századi anyagában például Böröcz András Akasztottak című kompozícióját – a múzeum földalatti szintjének egyik kis terében elhelyezett installációt – Budai vásárolta meg a művésztől az intézmény számára a kilencvenes évek közepén. (Erről a szoborcsoportról, melynek darabjai faszobrok és egyben hasított fadobok, hangszerek, képzőművészeti film is készült: Gothár Péter rendezte, Dés László írta hozzá a zenét és Budai volt a producere.) Néhány évvel korábban, New Yorkban ismerte meg az ott élő művészt. Hamar barátok lettek, s Budai attól fogva Böröcz minden új sorozatából vásárolt magának. Otthonában ma közel 50 mű található az alkotótól: ehhez hasonló nagyságú merítéssel más tulajdonos nem büszkélkedhet a sok magyar gyűjtő által keresett művésztől.
Budai György műalkotások között nőtt fel: nagybátyja volt a II. világháborút követően létrehozott Képzőművészeti Alap első igazgatója. A lakásban gyakran vendégeskedtek művészek, a család sokat járt a nagymarosi és a zsennyei művésztelepre. A jogi egyetemet elvégző, közgazdasági és újságírói tanulmányokat is folytató, valamint versenyszerűen sportoló fiatalembernek nem volt tudatos igénye, hogy módszeresen műalkotásokkal vegye körül magát. Valójában mostanság sem tekintette az időközben már mintegy kéttucat művész alkotásait felölelő anyagát gyűjteménynek. Vonzotta a művészet, de nem művészettörténeti ismeretek, gyűjteményépítői tudatosság, befektetői szándék, hanem személyes ráérzés alapján. Kedvenc klasszikus művésze, Rembrandt példáján ismerte fel, hogy igazából a németalföldi mester portréinak evokatív ereje, az arcképekből kiolvasható személyiségrajz, a művész pszichológiai éleslátása ragadja meg. Mivel egyetemes klasszikusok megszerzése már alig lehetséges, a kortárs művészet terén kezdett keresni olyan alkotásokat, amelyek hasonló személyes asszociációt indítanak el benne. Fontos volt számára, hogy a jelenkori művek megvásárlásával olyan élő alkotókat támogat, akik egyszer talán majd klasszikus értéknek számítanak.
Kortárs gyűjteményébe Böröcz után Jovánovics György reliefjei kerültek. A kultúra finanszírozásában a rendszerváltás után bekövetkezett nehéz helyzetet látva, Budai György igyekezett üzleti és baráti köréből támogatókat megnyerni bizonyos művészeti intézményeknek. Múzeumokon túl színházak, folyóiratok, zenei és filmes produkciók létrejöttét, működését is segítette. Ennek során keresték meg egy köztéri projekt – a 301-es parcella emlékműve – finanszírozásának problémájával. Ezt a munkát Jovánovics György pályázata nyerte el, s a megvalósításra Budai közreműködésével sikerült pénzt találni, aki egyúttal kapcsolatot talált Jovánovics művészetével. Innen már gyorsan adódtak a lépések Jovánovics és művei, majd az újabb képzőművészeti ismeretségek felé.
Bár szakmailag jól társíthatóak egymáshoz a gyűjteményében képviselt alkotók (például a barátként is közel álló Bak Imre, Nádler István, Kelemen Károly és Záborszky Gábor), nem tekintette őket egységes választásnak, nem kívánta őket sem generációs, sem stiláris, sem más alapon egységekben látni. Ugyancsak nem törekedett arányos merítésre az életműveken belül: egy-egy alkotás, korszak vagy megszólította, vagy nem. E készülő szöveg kapcsán, a halála előtti beszélgetésünkben ismét hangsúlyozta, hogy nem kíván igazodni a szakma vagy piac elvárásaihoz. Olyan művészek bizonyos alkotásait, egyes időszakait is szerette (Váli Dezső, Szűts Miklós és Vojnich Erzsébet), akiknek a világát a gyűjtők és múzeumok általában nehezen egyeztetik össze az előző felsorolásban szereplő művészekkel. Irreleváns volt számára a művészeti szcéna rendszerezési, skatulyázási kényszere. Csak konkrét műveket és alkotókat fogadott el, nem gondolkodott nevekben, érdemekben. Rozsda Endrét élő klasszikusként becsülte. Anyaga igen széles merítéssel bír Haraszty István műveiből, többek között az elektromágneses objektekből.
Felkarolta a múzeumok műtárgybeszerzési törekvéseit is. Például Fehér László egy-egy festményét a Ludwig Múzeum számára vásárolta meg és támogatta a Szépművészeti Múzeum antik és egyiptomi gyűjteményét és annak újrarendezett állandó kiállítását – részben saját lehetőségeihez mérten, részben kapcsolatai, vállalkozásai révén.
Bár műalkotásokat zömmel kortárs művészektől vásárolt (klasszikus modern anyaga csupán jelképes volt), és egykor mérlegelte egy nagyméretű, központi helyen lévő kortárs irodagaléria megnyitását is, ezt az elkötelezettségét kulturális projektjei közt nem érezte kiemeltnek vagy feltétlenül hosszú távúnak. Míg korábban például közel egy tucat filmben működött közre producerként, vagy alternatív színházi kezdeményezéseket karolt fel, néhány éve a dzsessz lett elsőszámú működési területe. Aktív volt a lemezkiadás, koncertek szervezése terén, dzsesszközpontként működtette a Kolumbusz állóhajót a pesti rakparton.
Melyik a legkedvesebb projektem? Mindig az, amelyiket éppen csinálom – mondta. – S hogyan lehet ennyi mindenhez érteni? Inkább úgy mondanám, nem értek egyikhez sem, de megértem bármelyiket. S ami megtetszik, azt szívesen segítem. A támogatásra érdemes projekt kiválasztása és a források előteremtése egyaránt személyes ügy, emberi érzékenység dolga. A kultúrára pénzt találni ugyanis nem elsősorban kapcsolati tőke kérdése, hanem empátián, emberismereten múlik. Valami ilyesféle emberismeret, pszichológiai érzékenység ragadta meg egykor Rembrandt műveiben is.
Ébli Gábor
2007./4.