„Botlókövek” a holokauszt áldozataiért
Egy kölni művész, Gunter Demnig ma Budapesten is elhelyezi emlékező macskaköveit, úgynevezett botlóköveit, melyek egy-egy holokausztáldozatra emlékeztetnek az utca aszfaltjában. Azon házak elé kerül ilyen, ahonnan haláltáborba vittek valakit a második világháború idején.
Montág Vilmos makói áldozat emlékköve
A kockakő rézborításába a művész bele is üti az onnan elhurcolt áldozat nevét, születési dátumát, s hogy mikor, hová deportálták. Az első három magyarországi követ ma délután illesztik a burkolatba a Ráday utcában Rónai Béla állás nélküli tisztviselő, Vidor (Weisz) Oszkár cipészkellék- és textiláru-kereskedő, valamint Pollák Imre fűszerkereskedő emlékére. A következő hónapokban vidéki városokban, többek közt Szegeden, Makón, Kisvárdán, Mátészalkán, Szolnokon is felavatják az első darabokat, remélve, hogy ez ösztönzést ad a helyieknek az akció folytatására. Eddig ugyanis az akció csupán civilek támogatásával valósult meg, ők gyűjtötték össze minden darabra a kilencvenöt eurót, vagyis körülbelül húszezer forintot, amennyibe egy-egy ilyen emlékkövecske kerül. Így sikerült eddig Németország-szerte tizenegyezer jelet kihelyezni. Magyarországon, ha mindenkinek jelet akarnánk állítani, hatszázezer követ kellene beágyazni. Budapest belső kerületeiben minden ház elé kerülhetne, nem is egy. Bár valószínűleg nem fog. Csupa botlókő lenne a pesti aszfalt. Megbotlani egyébként nem lehet bennük, mert teljesen a járdába simulnak, csak jelképesen botlik beléjük az ember, vagyis megakad rajtuk a figyelme.
„Ezek a macskakövek nem sírkövek, hanem elgondolkodtató mementók a lakóhelyek mindennapjaiban, melyek a történelmet láthatóvá és kézzelfoghatóvá teszik. Az áldozatokra való emlékezés így plasztikussá, testközelivé és elsősorban nyilvánossá válik” – olvasható a projekt sajtóanyagában. A jelenség valóban elgondolkodtatásra késztet. Beszélnünk kellene az úgynevezett vezekléskultúráról. A németekéről és a miénkről. Hogy ezeknek a tábláknak a hatása visszás is lehet, mivel olyanokban kelt lépten-nyomon bűntudatot, akik erre nem szolgáltak rá.
Berger Ágnes, Németországban élő pszichológus, aki a projekt magyarországi kezdeményezője, elismeri, hogy keletkezhet ilyen asszociáció, bár a cél nem a bűntudat gerjesztése volt, hanem a felelősségérzet ébren tartása. És olyan emberek nyomának a megőrzése, akik egyébként nyomtalanul tűntek el a történelem áldozataiként. A német emlékezetkultúrának nagy pozitívuma – mondja Berger Ágnes, hogy komolyan megvizsgálták, mi az, amiből elindulhat egy ilyen történelmi folyamat, mint a nácizmus. És ezt csírájában, a hétköznapokban próbálják tetten érni. Berlinben tele van a város ilyen emlékeztetőkkel. Több évig lehet ott úgy élni, hogy észre sem veszi őket az ember, de ha egyszer felfedezi, akkor utána mindig rányílik a szeme. Különben kritizálják a botlóköveket ott is. Még az áldozatok oldaláról is. Például, hogy lábbal tapossuk a holtak emlékét. Ám nem cél, hogy mindenki szeresse őket, hanem, hogy beszéljünk arról, ami történt.
Csordás Lajos
2007. április 27.