Eltévedt lovagkor

Filp Csaba és Wechter Ákos kiállítása a 2B Galériában

” A XV. században ugyanis a lovagi képzelet kelléktára már csak hiú konvenció és puszta irodalom” (Huizinga: A középkor alkonya)

Hiú konvenciókat és irodalmat akarna e láttatni két 21. századi magyar művész egy kisgaléria tereiben? Aligha. Mégis Filp Csaba mellvértjei, Wechter Ákos szalagdíszes ornamentális grisaille festményei és szövegeik mintha egy idetévedt kor lenyomatai lennének. A középkor alkonyán, az új kor kezdetén a díszítés már funkcióját vesztett semmiség volt. Egy nagy időszak múló emléke. A címerek, a szalagok, a heraldikai motívumok kora lejárt. Míg Brancaleone és ármádiája rongyos cafrangokban is keresztény hadnak látszott a Belfagor a pokolból vértes testőrei már csak az ördög játékszereként voltak nevetségesek. S ma, mi végre ez a nemesi, ez a lovagi, ez a méltósággal teli attitűd? Nosztalgiázik-e Wechter és Filp, vagy a manierizmus hálójába csöppenve bravúrdarabokkal szórakoztatják a nézőiket, elhitetve azt, hogy ez a kultúr- idill még jelent valamit a ma emberének?

Másról lehet itt szó, más mozgatja a két alkotót. Van bennük természetesen némi bravúrra való hajlandóság, no meg egyfajta történelmi nosztalgia is ám nem esnek ki kortárs szerepükből. Konceptuális installációs tárlatot lát a látogató, nem történeti bemutatót. Nem tévedt ide a középkor, mi magunk utazunk kisé vissza az időbe, hogy onnan szemléljük korunk gyarlóságait. Az új ember vágya a tökéletességre- a középkori a beteljesülésre. A középkori deifikációt akart-megistenülést- az újkor embere a józanész tökéletes győzelmét. E két korszak határa talán kitolódott most. Talán egy új, mitikus határvonalon állunk. Bennünk az Isteni utáni vágy, a Krisztus katonájaként, szép vasban öltözve, a lelki és testi bátorságot próbatételeken keresztül megmutatni. Ugyanakkor megfontolt tudatos, eszmerendszereken felülemelkedő józansággal figyelni. Józansággal és iróniával. Ez az, ami a két művészt összetartja e kiállításon. A komolyság iróniája, vagy az ironikus józanság. Itt lepleződhet le az idetévedt középkor minden sallangja. A kézművesség gyönyöre (Filp egykor ötvösként is alkotott), a díszítőfestő Wechter gondosan megmunkált ornamentikái is e talajból vétettek. Másrészt a poszt-modern utáni kétségbeesés nyomán a visszafordított idő épp segítséget is nyújthat.” Az Édenkertnek egy késő sugára”- mondhatnánk Madáchal. Ám ez az édenkert nyomasztó örökség is

“Így tehát a középkor sajátságosan ellentmondó képet mutat felénk. Egyik oldalon boldog nyugalom, fenséges délcsend..a másik oldalon egy nagyszerű elégedetlenség, mély benső zaklatottság.” (Friedell: Az újkori kultúra története)

Ismerős érzés, a meghasonlottsághoz megtévesztésig hasonló. S itt állunk e kiállítás terében ugyanolyan ambivalens érzésekkel, az emelkedettség és nyugtalanság, a dekódolhatóság hiánya és a ráérzés keserűsége között. Páncélok és ornamensek, latin és angol szövegek nemes veretű üzenetei.

Sinkó István
2018. május