Egy emlékmű tervét állítja ki a 2B Galéria új kiállítása. Rajzokon, maketten, építészeti látványterveken bontakozik ki egy képzőművész és egy építész, Böröcz András és Rajk László víziója egy városi házról, amelyet vagonba zárnak, hogy elinduljon a pusztulásba.
Hatvan évvel a magyar zsidó lakosság haláltáborokba transzportálása után megnyílt Budapesten a Holokauszt Emlékközpont. 2004-et írtunk. Böröcz András ekkor kezdte rajzolni egy városi térbe állítható marhavagon vízióját: egy alternatív holokauszt-emlékmű tervét. Makettet is csinált hozzá, diófából faragta ki a vagont. Ha a tetején végigfutó szerkezet tengelyét lassan megforgatjuk, az egyik oldalán nyitott vasúti kocsiban dobogni kezdenek a zongorabillentyűk módjára felfüggesztett, vaskos facipők. Vadul zajonganak mindaddig, míg a tekerő kéz meg nem unja mozgatni a kurblit. A szobor mellé súlyos látomásokat rögzítő rajzok is készültek. Egy kéményre rátekeredő kígyó, aztán maga a kémény, amint kígyóként fonódik egy fára, miközben emberhús bűzét-füstjét árasztja magából. Fák, melyek foglyuk ejtik az ilyen és hasonló vagonokat, felemelik a levegőbe, szép sorban bezárják azokat a lombjuk közé. Békebeli vasútállomás órája mutatja a pontos időt a bevagonírozott százezrek rettegésének; emberek dobognak a facipőkben, kezükben magasra tartva a vagont.
Ember, fa, idő, vonat és kémény – az állandóság és a kiszámíthatatlan, technicizált borzalom találkozik ezekben a víziókban. Böröcz rajztechnikája az európai művészet klasszikus hagyományait követi, a fából kifaragott és megépített vagon kompakt, súlyos, erőteljes szerkezet. Ezt a kemény, anyagszerű tömörséget Rajk László színes látványtervei a valóság, a lehetséges megvalósítás felé tereli. Egy ház – egy konkrét épület, a régi pesti zsidónegyed egyik utcasarkán álló, egyemeletes, a mai ingatlanfejlesztési elképzelések szerint lassú halálra ítélt épület – ölti magára a hangosan dobogó vagon képét. Sínen állva tolat be a sűrűn beépített környezetbe, ablakba tett muskátlikat cáfol meg a tömeges halál dübörgése. A tervek precíz számítógépes kivitele, a szépen renderelt környezet virtuális valósággá szelídíti a folyamatot, ahogyan a lakóházból otthontalanság, az otthontalanságból pusztulás lesz. Egy soha nem látott terv mutatkozik itt be, talán annak reményében, hogy egyszer majd egy pesti utcán létrejöhet a holokausztra emlékeztető ház-vagon, melyet egy óraszerkezet egy meghatározott időpontban minden nap megszólaltat. Mint egy középkori órajátékot, ami Európa sok városában néhány andalító percig zenével oldja fel a szorgos polgárok napirendjét. A vagonban a facipők a város lelkiismeretét dobogják, a haláltáborokba szállított, megölt polgárok szívdobbanását visszhangozzák. Talán valaki fantáziát lát az elképzelésben és egyszer megépülhet ez a hangos emlékmű az egykori gettó területén. Talán az emlékezés nem hiábavaló és képe felvállalni egy ilyen erőteljes mű megvalósítását.
Götz Eszter
2011. június 4.