Féner Tamás fotográfus
Több mint hatvan éve van a pályán, ebből harmincat a Film Színház Muzsika című hetilapnál dolgozott, és még vagy húszat más újságoknál, miközben sorra jelentek meg szociofotói és erőteljes városképei. Most 82 éves, első kiállítása 1962-ben volt a Fészek Klubban, a legutóbbi néhány hete nyílt a 2B Galériában.
Magyar Narancs: Meg tudná mondani, hányadik kiállítása a mostani?
Féner Tamás: Nem tudom, nagyon sokadik. Megmondom őszintén, én csak első bemutatókat jegyeztem meg. És a külföldieket. De van egy saját gyártmányú ki kicsodám a számítógépben, kiszámolhatjuk. Biztos húsz fölött van.
MN: Kiállítása az Attributált portrék címet viseli, a megnyitón Parti Nagy Lajos ezt mondta: „Attributálni az én esetemben annyi, hogy veszek egy régi megnyitót, vagy többet, s ezt próbálom új kontextusba, új tárgyak, új mondatok elé-, közéhelyezni”. Mennyire helytálló ez a megállapítás a kiállított képekre?
FT: Többé-kevésbe. Az egész úgy kezdődött, hogy elkezdtem tanítani itt, ott, amott, például az ELTE kulturális antropológia szakán – de nem szeretem a tanítani szót – mert valamiféle szellemi fölényt fejez ki. Inkább úgy mondanám, hogy elkezdtem emberekkel találkozni és a fényképezésről beszélni, majd úgy hozta az élet, hogy meg kellett írnom egy jegyzetet is a számukra. Ekkor fogalmaztam meg a portré az portré, amihez elég lehet egy ismert embert lefényképezni. De ha ez az ismert ember, mondjuk biciklizik, akkor valamivel kiegészítettem – attributáltam – őt, vagyis egy olyan tulajdonságot rendeltem hozzá, ami nem magától értetődő. Az attribúciónak évszázadok óta megvan a szerepe a művészetben, például a szobroknál a felismerhetőséget szolgálja; ha át van lőve nyílvesszőkkel, akkor Szent Sebestyén, ha kulcsokat lenget, akkor Szent Péter. A mostani kiállításon vannak bizonyos portrék, illetve van egy anyag- vagy formarendszer, amit elmúlt 8-10 évben nyúzok és azt mindenre ráhúzom. Úgy képzeltem, hogy ezek az adott helyzetben – a portréval összeállítva – valamiféle jelként tudnak működni.
MN: Van köztük teljesen elvont, geometrikus elem – rugók, csövek stb. – de nagyon is konkrét dolgok, például Ferge Zsuzsa portréjánál egy imasál. Hogyan választotta ki az attribútumokat?
FT: Ferge Zsuzsa nagyapja rabbi volt és ő maga is ezer szállal kötődik a zsidósághoz. De ehhez hozzátenném azt is, hogy a lányom Ferge-növendék volt, úgyhogy tudom, hogy ő úgy gondoskodott a lányomékról, mint egy igazi zsidó anya. Az imasállal ezt a kötődést próbáltam megjeleníteni. A rugó Ádám Ottó előtt emelkedik fölfelé, olyan mint egy spirál, ami hirtelen véget ér. Ennek az a jelentése, hogy ő bár fantasztikus pályát futott be, a rendszerváltás pillanatában valamiért mindent abbahagyott. Róna Viktor arcán a három acélrúd az olyan, mint egy börtönrács, ami bezárja őt, Jancsó Miklósnál pedig azt próbáltam megmutatni, hogy a filmjeiben a formák megmaradtak, de az a fajta felelősség, ami a korábban volt a Csend és kiáltásban, a Fényes szelekben volt, az később nem volt annyira erős.
MN: Hogyan válogatta ki a portrékat?
FT: Viszonylag új képeket használtam, a több évtizedes képeket – például Kassákét, Barcsayét – elsősorban azért emeltem be, mert ezeket tartom az első értékelhető képeimnek.
MN: Barátok, példaképek vagy lefényképezett személyek?
FT: Hol így, hol úgy. Vannak, akiket nem ismertem, de tiszteltem őket a munkájuk alapján, és vannak, akiket ismertem, és nem tiszteltem annyira, de fontosnak tartom, amit csináltak. És persze vannak egész szoros kapcsolatok is. Például Róna Viktor a fiam keresztapja volt. Gyarmathy Tihamérhoz negyven évig jártam föl baráti alapon. De Heller Ágnest csak a kép készítésekor ismertem meg. Olvastam valamit tőle, azután kezdett érdekelni, hogy ki lehet ez a zsidó asszony. Úgyhogy bekérezkedtem hozzá…
MN: A mostani kiállítást egy virtuális tárlat előzte meg, és a képaláírások is fontos szerepet kapnak – afféle sztorik – is fontos szerepet kapnak.
FT: Bármilyen különös, de én nagyon szeretek írni. Ötven évig dolgoztam különféle szerkesztőségekben, de egy olyan sem volt, ahol szívesen vették volna, hogy írjak. Persze most nemcsak erről van szó. Régen, képszerkesztőként nagyon odafigyeltem a kép és a szöveg együtt mozgására, és mindenkit arról igyekeztem meggyőzni, hogy képben és szövegben gondolkodjon; olyan szöveget állítsanak össze, amelyből a kép is „olvasható”.
MN: Nem anakronizmusnak ez ma már?
FT: A nagy képeslapok közül a Paris Match vagy a Stern még működik, de a hangsúlyok már teljesen máson vannak. Az online sajtóban is vannak olyan nagy képösszeállítások, amelyek követik ezt az elvet. De szinte teljesen eltűntek az álló formátumú képek, ugyanis a monitor azt nem viseli el.
MN: Az okostelefonok annál inkább.
FT: A komoly fotográfiai oldalakra ez még nincs akkora hatással. A legnagyobb eltérés mégis az a régi és az új fotóesszé között, hogy amíg a nyomtatott sajtóban a fotók térben, addig ugyanezek az online-on már időben helyezkednek el. Mintha egymásra tennénk a képeket, és mellette olvasnánk a szöveget, ami kevésbé áttekinthető. A kiállítás szövegeivel egyébként az volt a célom, hogy az előbb elmondottak alapján motiváljam a fotókat, elmeséljem, hogy az adott felvétel miért éppen olyan, amilyen.
MN: Milyen technikával készültek a képek? Montázsra emlékeztetnek, mégsem azok.
FT: Mindegyik kép analóg technikával készült, de különféle módszerekkel. Néha úgy, hogy két kép expozíciós idejét megosztottam, és így egy negatívra több kép kerülhetett. Előfordult az is, hogy a tárgyat tettem rá a fényképre és úgy fotóztam le. De digitális trükk nincs benne.
MN: Fel sem merült, hogy átáll a digitális fotózásra?
FT: Komolyabban nem. Azért nem, mert nem értek az informatikához. A fizikának és a kémiának ismerem azt a részét amit a fotózáshoz tudni kell, de az informatikában nincsen ilyen jártasságom. A másik ok meg az, hogy amikor elkezdett terjedni a digitális fotózás, az analóg gépek árai rohamosan zuhanni kezdtek. Ezért olyan gépeket tudtam megvenni fillérekért, amilyeneket gyakorló fotográfus koromban nem engedhettem meg magamnak. És akkor beszereztem az összes olyan gépet, amelyről valaha is álmodtam. De a legtöbb képemet Rolleiflex SL66-al készítem 6X6-os filmre. Azért szeretem ezt a gépet, mert dönthető homlokfala van, amivel úgy lehet közelre fényképezni, hogy a kép minden részlete éles marad.
MN: Ezt írja Bálint Endréről: „Bandi egyszerűen Bandi volt, és zsidó.” Ez az …és beszéld el fiadnak című 1983-as kiállítását és az egy évvel későbbi azonos című albumot juttatta az eszembe, amely a hazai zsidó közösség életét, ünnepnapjai mutatja be. Azt a kiállítást kis híján betiltották. Mi volt az oka?
FT? Én akkor már elég régóta foglalkoztam szociofotóval. Az …és beszéld el fiadnak anyagnak ugyanúgy láttam neki, mint a bányász sorozatnak, vagy a cigánytelepen tett látogatásoknak. Annyi személyes volt benne, hogy fontosnak tartottam azt, hogy lefényképezzem a Klauzál tér környékén a gyerekkorom helyszíneit. Csakhogy nem tudtam fényképezni, mert minden tele volt autókkal. És akkor kijött a kóser hússzékről egy öreg muki, akiről kiderült, hogy a fiával együtt jártam elsőtől negyedikig… Aztán eljutottam el a zsinagógába is. A sorozat elkészült, de az hogy mi lett ebből, az egy másik kérdés. Igazából lett belőle „ügy”, mert Aczél György betiltotta a kiállítást, de aztán a pártközponti haverok jártak el, hogy ne őrüljön meg, mert akkor még nagyobb botrány lesz.
MN: Miért akarta betiltani?
FT: Mert Aczél minden zsidó témát az asztal alá söpört. Állítólag azt is mondta, hogy minden zsidót el kell tüntetni. Persze nem megsemmisítésre gondolt, hanem arra, hogy ne látszódjanak.
MN: Hogyan talált rá a szociófotó műfajára?
FT: Nagyon jó barátom volt Schiffer Pál filmrendező, aki az első cigányfilmjeinél elvitt magával, hogy csináljam meg a helyszínt ábrázoló fotókat. Ott ismerkedtem meg Kemény Istvánnal és Solt Ottiliával, akik felhívták a figyelmem olyan dolgokra is, amikre egy szociográfiában járatlan ember nem figyel: a lakásviszonyokra, az eszközkultúrára, az eszközök elsődleges és másodlagos használatára, az iskolázottsághoz való viszonyra stb. Tulajdonképpen ez indított el a szociofotózás felé.
MN: Mi az oka annak, hogy ma már nem készülhetnek olyan szociofotók, mint a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években?
FT: Mert szinte lehetetlen bejutni egy-egy gyárba vagy bármilyen munkahelyre, a cégek csak olyan felvételeket közölnek, amely az érdekeiket szolgálja. De ma már az embereket is nehezebb – idegenként – rávenni arra, hogy álljanak a fényképezőgép elé.
MN: Azok az emberek, akik a korabeli fotókon szerepeltek, hogyan fogadták, hogy a róluk készült képek gyakran előnytelenek?
FT: Van egy technika, amit én akkor még nem tudtam megnevezni, később tudtam meg, hogy feedbacknek, visszacsatolásnak nevezik. Nálam úgy működött, hogy az elkészült képeket mindig „visszavittem” és megmutattam; olyan fotót, ami a bizalmat lerombolta volna, azt nem mutattam meg, bár sokszor azért közöltem. De van még egy dolog, ami megkönnyítette a komolyabb és hosszabb ideig tartó riportsorozatok elkészítését. Az, hogy lehetővé tette a rendszer, hogy legyen rá időnk. Amikor a Film, Színház, Muzsikánál voltam, és két hétre eltűntem, senki nem kérte ezt számon, és a nyersanyagért sem kellett fizetnem. Sőt az is előfordult, hogy a szerkesztőségi autót használhattam a máshová készülő munkáimhoz. Igaz, hogy nagyon alacsony fizetésünk volt, de közben azt csinálhattuk, amit szerettünk. Ez is a rendszer része volt, nemcsak a kiállítások betiltása.
MN: Jelenleg milyen tervei vannak?
FT: Olyan túl sok tervem már nem lehet. A mostani kiállításon – mutatóba – pár színes képemet is kitettem, amit a pákozdi házamban fotóztam. Ezek színes papírcsíkokkal való manipulációk. Ha lesz kedvem, akkor jövőre is folytatom, mivel van egy sarok a kertben, ahol nyáron, négy órán keresztül vannak nagyon szép fények.
Legát Tibor