Ha kérdezi, miért csinálok szobrokat, azt kell felelnem, hogy ez az életmódom, egyensúlyom és létem igazolása.
David Smith
Már Amerikába indulásom előtt tudtam, hogy David Smithnek (1906-1965) centenniális kiállítása van a Guggenheimben, és azt is, hogy meg akarom látogatni Böröcz Andrást, akinek Szent Sebestyén kiállítását elutazásom előtt láttam az óbudai 2B Galériában. Az viszont csak New Yorkban jutott eszembe, hogy jó lenne Böröczöt rávenni, menjünk el együtt David Smithhez és ott beszélgessünk róla – és persze Böröczről. Nehéz lenne, gondoltam, nagyobb és elementárisabb kontrasztot találni, mint ami a hatalmas fémdarabokkal és hegesztőpisztollyal dolgozó David Smith és a ceruzákat filigrán munkákká faragó Böröcz András között van. Ő fával dolgozik; ha illeszt, faszegekkel, ha ragaszt, a ragasztást inkább csak feltételezni lehet, mint látni, Smith viszont, amikor illesztett, többnyire hegesztett, és a hegesztés forradásait szinte sohasem dolgozta el. Két-, egészen másféle érzékenység, gondoltam, és valóban kíváncsian vártam, miket mond majd Böröcz a Guggenheimben.
David Smith Oculus, 1947, acél
A Guggenheim Múzeum méltán ünnepelt egy, az egész életművet bemutató kiállítással, hiszen tőlük kapta Smith 1950-ben azt az anyagi segítséget, amellyel munkássága második korszakának nagyalakú műveibe kezdhetett. Ugyanakkor a Guggenheim mégsem igazán megfelelő hely, hiszen éppen ezek a nagyalakú alkotások nyílt teret kívánnak meg, ide készültek. Ráadásul Smith második és híressé vált korszakát nemcsak az alkotások méretei határozták meg, hanem az a körülmény is, hogy sorozatokat készített. Ezeket teljességükben egyáltalán nem, de részleteikben is csak kényszeredetten lehet egy múzeum épületén belül bemutatni. Egy épületből, ha olyan zseniális is, mint a Guggenheim, éppen az hiányzik, amire Smith már a II. világháború után (1946 és 51) készített, még kisalakú Táj (Landscape) sorozatával utalt, és amit később annyira hangsúlyozott: a föld és az ég nyitottsága. Ennek szellemében állította fel a mezőn, háza körül – Bolton Landingban, az Adirondák hegyeinél – alkotásait, és az 1982- 83-as washingtoni David Smith kiállítás katalógusa is ilyen környezetben mutatta be őket. A David Smith – A Centennial című kiállítást ezért nem mondanám tökéletesnek, de lenyűgözőnek igen, mely végigvezet Smith korszakain és alkotói módszerein. 1933-tól kezdve az akkor még kisalakú fémszobrait már hegesztőpisztollyal készítette. A módszert egy-két évvel korábban Julio González kezdte Európában, David Smith vezette be Amerikában – ezt el szokták mondani. Azt már kevésbé, hogy 19 évesen ipari hegesztőként dolgozott, és nagy felfedezés volt egy olyan ember számára, aki időközben festőnek képezte ki magát, hogy a hegesztőpisztollyal szobrokat is lehet csinálni. A II. világháború alatt, újra gyári hegesztőként, mozdonyok és tankok előállításán dolgozott. Nyersanyag hiányában szobrokat alig csinált, elsősorban rajzolt. Képzőművészeti pályáját festőként kezdte, így élete végéig festett és rajzolt, méghozzá – ahogyan ezt a kiállítás egyik része igen jól illusztrálja – többféle módon, többféle szándékkal. A háború alatti rajzai expresszívek voltak, lázadások a háború embertelenségei ellen. Az 50-es évek elejéig saját szobraihoz készített vázlatokat, később viszont – saját készítésű tojásalapú tintával és sprével – olyan képeket alkotott, amelyeken fizikailag kivihetetlen szobrok kvázi-vázlatai voltak.
Élete vége felé Smith még egyszer és talán még nagyobbat váltott, szinte teljesen szakítván korábbi munkamódszereivel. A Cubis sorozat darabjait nem hegesztette és festette, hanem előregyártott rozsdamentes acél hasábokból és csövekből kovácsolta, majd ezüstösre polírozta. Kültérre szánta őket, és arra számított, hogy a környezet és a fény elvárható tükröződései kerülnek az ecsetvonások lendületét is őrző festék helyére. A környezet ilyenfajta hatása persze nemigen működhet egy múzeum falai között.
A beszélgetés, melyre sikerült Böröcz Andrást rávennem, másként fordult, mint ahogy elképzeltem. Ennek jelzése, úgy érzem, hozzátartozik a közreadható beszélgetés szövegéhez. Először is, egy későre húzódott ebéd után utaztunk át Brooklynból Manhattenbe, ezért aztán a Guggenheimből elég hamar kitesékeltek bennünket. A beszélgetést ugyan folytattuk, de már a 89. utcában, állványok alatt, a Madison Avenue sarkánál, és elsősorban Böröcz munkásságáról, nem a mögöttünk hagyott David Smithről. Ez nem baj persze, de a cím így kissé félrevezető. Mégis, emellett döntöttem, mert jó keretként szolgál: úgy gondolom, érdemes kettejük kontrasztjára gondolni, bármelyikük felől gondolkozik is el az ember. Másodszor, ügyetlenségem miatt, az apró, kölcsönkapott és szinte ismeretlen digitális felvevőről kitörlődött az első nyolc, majd egy későbbi tizenkét perc, az egész beszélgetés egyharmada, a Smithről szólónak pedig a java. Harmadszor, Smith egyetlen nagyalakú alkotását állították ki a Guggenheim földszintjén, az utolsó korszakhoz tartozó Kovácsolások (Forgings) címűt, és ez Böröczöt faggatni akaró kíváncsiságom szempontjából atipikus alkotás volt, ugyanis nem hegesztett, viharvert vagy élénkszínűre festett hatalmas vasakból áll össze, hanem a már említett módon kovácsolt és ezüstösre polírozott rozsdamentes acélkockákból, hasábokból. A Times Literary Supplement egyoldalas recenziójának1 szerzője szerint kivételes és jól választott remekmű, a magam véleménye más, de akárhogy legyen is, semmiképpen sem az a fajta Smith-szobor, amire Böröcz reagálását vártam. Ráadásul őt nem is érdekelte.
David Smith
Reliquary House, 1945, bronz, festett acél
Böröcz András: A későbbi szobrok, a kockák egymás hegyén-hátán, ferdén, meg a hasábok üresebbek számomra. Nem szeretem őket túlzottan. Bár, ahogy öregszem, valószínűleg meg fog változni róluk a véleményem, de mostanában még nem nagyon. Tényleg, úgy lehet őket tekinteni, mint egy korszakot – negyvenes évek, ötvenes évek. A későbbiek, a hatvanas évek felé már nagyon különböznek. Tehát képes volt egy nagy váltásra, amitől híressé vált.
András Sándor: Hát igen, a nagyoktól lett híres.
Szerintem ezek úgy érdekesek, hogy azokat is ismerjük. Érdekes, hogy mi volt az előzményük. Azokban szerintem kevésbé van ilyesfajta érzékenység. Van valamilyen kézműves jelleg, egy kicsi, de alig. Itt sokkal erősebb a manualitás.
Az „itt” a kis szobrokra vonatkozott, az egyedüliekre, amelyeket a Kovácsolásokon kívül együtt láttunk. David Smith korai, 1933-tól kezdődő kis alkotásai nemcsak méretükben ütnek el a későbbi hatalmasoktól, hanem abban is, hogy legtöbbjük valamennyire figurális, és Picasso hatása érződik rajtuk, bár áttételesen. A hegesztővel formált és ragasztott szobrokban meghatározó a lendület és egy újfajta térbeliség.
Nagyon inspiratív, játékos, talált tárgyakból.
Nyilván ezekhez csinált vázlatokat, rajzokat is.
Igen. Látszik, hogy applikálva vannak, hogy nem belülről jönnek. Talált tárgyakból állítja őket össze. A pillanat érzete: oda van téve és pont megtalálja a helyét. Szobrászat, mely összerak.
A háború utáni Táj (Landscape) sorozat 15 hegesztett szobra is ilyen. Még kisméretűek, de inkább szürrealisták, mint kubisták, és többségükben absztrakcióra hajlanak, mint például a Hudson River Landscape, a Starcage (Csillagketrec) és a Helmholtzian Landscape. Smith ezekben alakította ki személyes szimbolikáját, sajátos motívumait és azt a módszert, amit „térben rajzolásnak” (drawing in space) mondott. Ami a különféle stílusokon és a méreteken is át eléggé bámulatosan jellemzi Smith munkáit, az a vonalvezetés érezhető lendülete és pontossága. Néhány éve a New York-i Whitney Museum Az amerikai évszázad. Művészet és kultúra 1900-1950 című kiállítása katalógusában írta Barbara Haskell2: „A vonalat először egyszerűen nyitott, lineáris struktúraként vagy állványzatként használta, abban ketrecesítve képi formáit. Az 1940-es évek végére a vonal tiszta, spontán rajzolatként funkcionált.” Az alkotásban megőrzött lendület, úgy gondolom, valamiképpen rokon Smithnél és Pollock-nál (egyébként Smith is autóbalesetben halt meg), csak Smith hegesztőpisztolyt tartott a kezében, nem festékesdobozt.
A Helmholtzi tájkép fémeit viszont festette is, ez később nagyalakú szobrainak is gyakori jellegzetessége. „Nem tudom”, mondta egyszer, „hogy némelyik darabot festett szobornak készítek, vagy megformált festménynek.” Ugyanakkor a Voltri sorozat darabjai – ezeket a Genova melletti helység használaton kívüli hegesztőcsarnokában készítette, hihetetlen hajrával, huszonhét darabot egyetlen hónap alatt – nincsenek festve, és alakzataik mellett éppen vihar- és rozsdavert vasaik révén tűnnek emblematikusan római-etruszk maradványoknak. Smith nemcsak sorozatainak adott neveket, hanem szokásosan egyes alkotásainak is. A névadás jellege is változott munkássága során. „Nem mindegyik kortárs művet szánta szerzője szimbolikus üzenetnek, még ha címének szimbolikus felhangjai is vannak. Jó példa erre David Smith”, írja Carla Gottlieb Beyond Modern Art című 1976-os könyvében3. Smith korai műveinek ugyanis, magyarázza Gottlieb, szimbolikus címei voltak, összhangban az ábrázoltakkal, később a címek ugyan szimbolikusnak hangzottak, maguk a művek azonban már nem voltak azok. Például a Tanktotem sorozat nevében a „tank” szót Smith annak „tartály” jelentésében használta, ugyanis ő fémtartályokat rendelt, azokat használta fel; a „totem” szó pedig számára a nem jelentésű „tabuval” szemben igent jelentett. A (számozott) Voltrik esetében a sorozat neve a helységé, bár talán elkerülhetetlen a római (vagy etruszk?) asszociáció. Azonban mindenképpen a tematikusan elnevezett, kisalakú szobrok szemlélése közben hoztam szóba a koncepció kérdését Böröcz műveivel kapcsolatban.
Böröcz András Vagon, 2004, 63×30×106 cm, diófa
A magad dolgairól mondtad korábban, hogy neked nincsenek… nem is tudom, milyen szót használtál, lehet, hogy éppen koncepciót mondtál, hogy anélkül dolgozol, ami szerintem nem igaz.
Nem igaz. Amit én csinálok, nagyon másfajta dolog. Én témákon, nagyon sokszor formákból adódó témákon gondolkodom, és azokat oldom meg. Konkrétan: két idei kiállításom – az egyik a Szent Sebestyén Pesten, a másik pedig a Purim Pécsett -, hát ezeknél tematikusabb kiállítást nem tudok elképzelni. Ennek a művésznek nincs semmiféle ilyen témája. Az előbbiek képzőművészeti, művészettörténeti közhelytémák. Nálam az a koncepció, hogy elfogadom a Purimot mint kiindulási témát, és végiggondolom azt az eseményt és az ahhoz készülő, ahhoz készített tárgyakat – ez ugyanis olyan ünnep, amit tárgyakkal ünnepelnek. Én pedig megpróbálok olyan tárgyakat létrehozni, amelyek felhasználhatók az ünneplésre. Funkcionális, kifejezetten funkcionális tárgyakat hozok létre. Amiket használni lehet. Zajkeltők. És a zajkeltők ugyanakkor elmondják véleményemet magáról az eseményről. A Szent Sebestyén pedig megismétlése egy több ezer művész által készített témának. A nyilakkal átdöfött test, ennél nagyobb téma kevés van. Körülbelül annyi átdöfött test van, ahány kereszt, vagy közel annyi.
A „Purim”-ot nem láttam, nem voltam még Pécsett.
Elfelejtettem katalógust adni neked, de majd kapsz.
A Szent Sebestyén viszont nagyon tetszett. Hihetetlenül izgalmas. Először is a filigrán munka, aztán az ötlet, hiszen az mégiscsak egy ötlet, hogy például a grafit a két lába között lóg, a ceruza úgy van kifaragva. Hallatlanul jól hat. Az is, ahogyan azok a kis nyíl-pálcikák át vannak dugva a testen. Aztán a különféle variációk, az ugyanegy Sebestyén más-másféleképpen. Engem azért is izgatott veled együtt Smith-t megnézni, mert annyira más az érzékenység a te munkádban, mint ebben.
Nálam a kiindulás konceptuális. Hogyan lehet egy használati tárgyat átalakítani művészeti tárggyá. Ráadásul az a vicc, hogy az a használati tárgy nagyon gyakran a művészet előállítására használatos…
A ceruza.
…a művészeti tárgynak az anyaga. Ez roppant egyszerű, ugyanakkor egy eléggé komplex kör. Ezzel kezdődik az egész. És ehhez képest újabb vicc, hogy a ceruza számomra egy grafittal átdöfött tárgy önmagában. Tehát minden ceruza önmagában egy Szent Sebestyén, és én csak tovább döföm. És ezeknél az én átdöféseimnél – egyébként, ahogyan már beszéltünk a geometrikus művészetről, például Ucellónál – az a problematika is felmerül, hogy ezek a nyilak létrehoznak egy geometriai rendszert.
Böröcz András
Partfis, 1996, 130×50×10 cm, ceruza szappan
Teret képeznek az alak köré, vagy rajta keresztül. A térképzés nagyon lényeges kompozíciós gondolat, az egyik kiindulópont az európai művészetben.
Közbevetőleg: a Guggenheim Múzeum beltere csiga alakú és krémfehér, egyetlen kiállító sétány csavarodik a magasba, ugyanolyan színű, mellvédszerű korláttal. David Smith kisalakú szobrai pedig úgy voltak felállítva, hogy lentről a magasba nézve látni lehetett őket a maguk feketeségében a mellvéd-korlát és a sétány mennyezete közötti résen, a csiga spirálisában. Mintegy belakták a teret. Nem létrehozták, holott külön-külön azt tették. Az összhatás ellenszegült az egyedi darabok hatásának. Böröcz Szent Sebestyén szobrai – azokat persze ő maga állította körbe a 2B Galéria egyik szobájában – együttesükben is azt a teret hívták elő, amelyet az egyes szobrok a testükön átszúrt nyilacskákkal.
Érdekes, hogy a homoszexuálisok védőszentje Szent Sebestyén. Szent Sebestyén bevallja, hogy keresztény, és ezért megölik. Úgymond
előjön, felfedi magát, vállalja a sorsát, és ők azonosulnak ezzel. Ugyanakkor itt van a katolikusok homofóbiája, akik a történelem során sokszor üldözték a homoszexuálisokat. Tehát van egy szent, aki egymással ellentétes csoportok jelképe. Ezen is gondolkodom. A Purimnál is ott a kontraszt: örömünnep, de én kiállítok a holokauszttal összefüggő tárgyakat is. Ha van is öröm, akkor sem tudom elfelejteni, hogy mi történt… a szüleimmel, vagy a környezetemmel, vagy egyáltalán, másokkal. De maga a sztori is hordozza ezt: Hámánnak az volt az ötlete, hogy kiirtja a zsidókat. Hitler sokkal sikeresebb volt, ő hatmilliót ölt meg. Végül inkább Hámánt ölték meg és tíz fiát. Neki nem sikerült. De összefügg a két dolog. Úgyhogy mindkét kiállításon jelen van egy másik jelentésvonal is. És úgy időzítettem – ez is szokatlan -, hogy egy héten belül nyílt meg egy katolikus-homoszexuális és egy zsidó örömünnep-holokauszt kiállítás: a része, a kívülállója vagy átélője lehetek mindkettőnek.
Igen, nekem is föltűnt, mindenki észrevehette. Viszont érdekes a három szó, amit most mondtál: része, kívülállója, átélője.
Ez kielégíti a művészettel kapcsolatos témaválasztási igényemet – egy csomó olyan dologra válaszol, ami az ízlésemhez közel áll.
Azt is eldöntötted, hogy épp ezt a két sorozatot csinálod egyszerre, vagy csak összejött a kettő?
Külön-külön készültek. De úgy gondoltam, nemcsak zsidó kiállítást nyitok, hanem egy katolikust is. Még lehetett volna gazdagítani egy cigány kiállítással
Kisebbségek, más kultúrák – ilyesmivel foglalkozunk egyébként az öcsémmel. A 2B Galéria egy kicsit tudósítás arról, hogy mit tartok fontosnak. A galéria profilján látható, hogy mi áll közel az ízlésünkhöz, az én ízlésemhez. Ez egy magángaléria, nem közmúzeum. Így jelzésszerű, hogy én mire is gondolok.
A 2B Galéria neve – hadd mondom el, mert nekem nem jutott eszembe korábban, holott kézenfekvő – nemcsak a ceruzára, a ceruza keménységére utal, és nemcsak a Bécsi útra és Brooklynra, hanem a két Böröczre, Andrásra és Lacira is, hiszen a galéria kiállításait Laci szervezi, András „csak” be-berepül New Yorkból, és hozza (munkái mellett) az ötleteket. Azt is New Yorkban tudtam meg Böröcztől, hogy a Ráday utcában új galériát nyitott a 2B(öröcz). Hát erre is kérdeztem.
Ha már így szóba jött, hogy gondolod: a Ráday utca és a 2B együtt fut majd? Megtartod a Bécsi utat is?
A Bécsi út megszűnik, mert abból lesz a lakás. Az történt, hogy én vettem egy lakást, és azt mondtam az öcsémnek, hogy kezdjük el ezt a dolgot, a galériát, ha van kedve csinálni. És négy év alatt kiderült, ez volt annyira jelentős, hogy megnyertünk vele egy budapesti pályázatot, tehát a magánterület szférájából a galéria átkerülhet a közszférába. A IX. kerületi sétálóutcában van, ami szerintem önmagában minősítés, meg azt is jelzi, hogy jó irányba megyünk, a közösségnek valóban szüksége van erre a tevékenységre. Helyet kaptunk hozzá, támogatást, nem magánlakás. Természetesen elő kell teremtenünk a működéshez szükséges pénzt, ők nem adnak se a villanyszámlára, se a tiszteletdíjra vagy akármire. A galéria működését nekünk kell megoldanunk. De óriási dolog, hogy egy utcáról be lehet sétálni egy 150 m2-es helyre, olyan utcában, ahol rengeteg kulturális esemény történik, és ami a metró közelében van.
Ez valóban nagyszerű. De hadd térjek még vissza Szent Sebestyénhez. Azok között a szobrocskák között is van nagy, ha nem is akkora, mint David Smithnél, az hogyan került közéjük?
A nagy szobor? Hogy csináltam két nagyobbat?
Igen. Nekem tetszettek, de hát sokkal nagyobbak, és nem is ceruzák.
Ceruzák döfik át. Az is egy vicc, hogy a nyilak ceruzák.
Nagyon szép a fa
Mahagóni. A koncepcióhoz tartozik, hogy ez egy kéményen álló alak, a kémény pedig arra utal, hogy Angliában a homoszexuálisokat „fagot”-nak, kis gallynak hívják. A kéményen álló alak arra utal, hogy megégették őket a máglyán, az volt a sorsuk, mint a náciknál. A másik nagy szobor teniszbírói széken ül, és női cipője van. Ez a Szépművészeti Múzeumba fog kerülni. Ha tehetem, nagyméretű szobrokat is csinálok. A Purim kiállításon egyébként csak egyetlen szobor van ceruzából. A többi mind diófából készült.
A Szent Sebestyén esetében adekvát a ceruza használata. Egyébként is szeretek ceruza-szobrokat csinálni. Van négy vagy öt nagy téma a ceruzaszobroknál, az egyik a Szent Sebestyén. Másik témám a két alak egy ceruzából. Aztán van a terhes ceruza. Lehetséges még a különböző nemiszervek kihangsúlyozása, tehát lehet női genitália vagy férfi. Ezek afféle viccek.
Persze hogy viccek, másrészt viszont nagyon jó viccek.
Mert azért megmarad az ügy komolysága is, és az arány: a kéz és a gondolat megfelelő aránya. Sokszor megesik, hogy valaki nagyon sok munkával egy kevéssé okos dolgot csinál. Az én dolgaimban sok munka van, de úgy érzem, megvan az arány az ötlet és a megmunkálás, a befektetett idő és erő között.
Amikor férfi nemiszervként a grafit előbújik a két kifaragott láb között, az egyrészt ötlet, de másrészről az is érződik – legalábbis rám úgy hatott -, hogy ez is a test része, de teljesen másféle része, mint a többi. Erről viszont az jutott eszembe, ami a Smith szobroknál is felmerült: csinálsz-e vázlatot, vagy menet közben találod ki, amit csinálsz?
Igen. Bár van egy nagyon erős prekoncepció, hogy lesz egy Szent Sebestyén kiállítás, és akkor eldöntöm, hogy csinálok körülbelül tíz Szent Sebestyénre utaló tárgyat. És akkor megoldom ezt a témát. Majd utána tudok választani egy másik, új témát. Azt hiszem, az íróknál vagy a zeneszerzőknél is így lehet, hogy folyamatosan koncentrálnak egy motívumra, azt végigcsinálják, és amikor letudták, új témát kezdenek, esetleg stílust vagy struktúrát váltanak.
Az egyébként nagyon jó a Sebestyéneknél, hogy sok van belőlük. Bemész a szobába és körülvesznek, különféle variációban. Nagyon is erősítik egymást.
Ahogy variálódnak. Van, hogy két alakot szúr át egy nyíl, tehát olyan a kompozíció, amilyet sohasem láttam. Folyamatosan nézem a világ Szent Sebestyén-termését, de ilyen többfigurás dolgot, vagy amiket véletlenül kitaláltam, hál Istennek nem ismerek. Mindez leköt és az időm nagy részét kitölti. Terápia jellegű. Abszolút. A művészet szerintem terápia is. A jó művészet. Önkielégítés, tömegek kielégítése és exhibicionizmus, sikerélmény és kudarc. Furcsa élet ez. Nagyon kellemes. Sok kínlódással. Az is tipikus, hogy nem használok segédeket a munkámhoz, tehát mindent én csinálok, minden részletet nekem kell kontrollálnom, ami teljesen szokatlan. Például itt New Yorkban a művészeknek általában vannak asszisztenseik. A fafaragás, mint olyan, pedig nem divat. Nem is nagyon van szobrász. Szobrászat van, de egyre kevésbé. De fafaragás? Hát ilyesmi a számukra nem létezik.
Én nagyon szeretem a faszobrászatot. Riemenschneiderhez el szoktam zarándokolni.
Igen, ő nagy zseni. Ez nincs. Digitális fotózás van. Érted? Megyik János, ő is digitálisan dolgozik – jó művész, de beadja a gyárba, ott vágják ki. Ezt én még nem tudom elképzelni. Én még mindig ott tartok, hogy szeretem az anyagot megérinteni, megfogni, és elbűvöl, ahogy az anyag átalakul. Ahogyan, úgymond, döglött anyagból – organikus, merthogy fa, de – a semmiből, egy hasábból létrejön egy alak. Ez akkora metamorfózis és annyira csodálatos. Ezek a nagyon primér alapélmények nekem nagyon fontosak. A művészetnek ezek a legtriviálisabb pillanatai. Hogy mi az, amikor valami létrejön a semmiből, esetleg egy nagyon komplex tárgy, pár vonal segítségével. Ez lenyűgöző számomra.
Voltak persze Jánosnál is pálcikák, azokat kézzel rakosgatta és ragasztgatta.
Nagyon fontos, hogy megélte. Inkább ő a vergődő. Az övé a nemcsinálás és a csinálás tragédiája, ami a művész egzisztenciális szituációja. Az enyém sokkal primérebb: én mániákus dolgozó vagyok, föl se merül, hogy ne csináljm. Én amazt nem tudom, a hezitációt, amit nagyra értékelek és érzékelem is a súlyát, a jelentőségét.
Böröcz András
Szent Sebestyén, 1998, ceruza, üveg, 25,5×8 cm
Fotó: Kerekes Zoltán
Nem tudhatom, David Smith mit érzett és hogyan állt ahhoz az anyaghoz, amit megmunkált. Barbara Haskell idézi tőle, hogy annak a közegnek, amivel dolgozik „kevés a művészettörténete. Ami asszociációval bír, az ezé a századé: erő, struktúra, mozgás, haladás, feszültség, brutalitás”.4 Műveit ismerve és most ismét látva azonban bízvást mondhatom, hogy élveznie kellett – ha nem is a vasak kézbefogását, és védőszemüveg mögül figyelhető hegesztőpisztolyos szétdarabolásuk és összeillesztésük – a brutalitás átlényegülését, a visszahagyott ipari hulladékok és olykor szerszámok új és maradandó alakzatokká mentését. Valamit, ami egészen más élményt és tapasztalást jelenthet, mint amiről Böröcz beszélt. Már csak azért is, mivel ő a ceruzákban használatra kész és ipari tömegtermékeket lényegit metszve-faragva át egyetlenekké egyedített alkotásokká. Visszatekintve, nagyon frusztráló, hogy kitörlődött a Smith-szel foglalkozó beszélgetés java, és nem mehettünk vissza a Guggenheimbe, mert amikor kiderült a baj, már hazaérkeztem Amerikából. Zavar az is, hogy egy sor kérdés csak utólag, a beszélgetés lehallgatásakor jutott eszembe. Hiszen némelyik kérdésemre nem kaptam választ, és az említett és kézenfekvő elementáris különbség mellett akad egy sor hasonlóság is Smith és Böröcz szobrászata között. Ilyen a sorozatokban, variációkkal dolgozás; a tér-alkotás hasonlítható problematikája; a színhasználat kérdése, amire jó lett volna továbbkérdezni. Böröcz csak egy félmondattal utalt rá: „kétféle fa van, és akkor a festék a felületén, aminek van egy hangulata, a színnek van egy jelentősége”. Hasonló mindkettejüknél az is, hogy egyszerre több sorozaton dolgoztak, vagyis egyféle disszociáció, ami mégis egyensúlyban tart. Végül azonban frusztráló volt a kiállítás talán elkerülhetetlen hiányossága is. A washingtoni nemzeti galéria keleti szárnyának 1978-as megnyitásakor látható volt tíz méternél magasabb teremben és természetes fényben a Voltri sorozat (amit előtte a spoletói római amfiteátrumban állítottak ki), az 1982-83-as kiállításon ugyanott hét olyan sorozat szerepelt, amiből most a Guggenheimben csak egy. Smith munkásságának monumentalitása és változatossága most nem volt megélhető, talán jobban látható lesz Párizsban és Londonban, ahová a kiállítás az év során továbbköltözik. A Times Literary Supplement már említett kritikusa, Patrick McCaughhey a David Smith műveiben található ellentétekről írt hosszasan, és az ókori és a modern közti ellentét kiemelésével végezte. Hozzá érezhetően a Voltri sorozat áll a legközelebb, ahogyan valószínűleg hozzám is. Kritikájának címe – „Szobrász talapzaton” – ezért is jelzi számomra, hogy bármennyire dicséri is a Guggenheim kiállítását és annak szervezőjét, maga úgy véli, hogy Smith legjelentősebb szobrait szabad ég alatt kell szemlélni. Ez azt jelenti, hogy kontrasztszerűen más a helyzet Smithnél, mint Böröcznél. Böröcz legnagyobb szobrai is zárt térbe, falak közé és mennyezet alá valók, jellegüket tekintve pedig, ha együvé dolgozott ellentétekkel gondolkozunk, a középkori és a modern együttesét adják. Szent Sebestyénjei nem templomba kívánkoznak, de dada-középkori látványt nyújtva, egyfajta kultikus teret, egyféle szerény kultikus teret hoznak létre. A Purim szobrai nem is kerülhetnének zsinagógába, a múzeum termét viszont – ahogyan azt New Yorkból visszatértem után Pécsett láttam – kisajátították a maguk bizarr és finoman megmunkált drasztikumával, azzal, ahogyan a szemlélőben a valóságokra vonatkozott az érzékeléshez kapcsolódó gondolatiság és képzelet. Smith azt mondta, műveiben személyisége él, Böröcz művei a látogatókat érintik azok személyiségében. Smith-nél szenvedély és örökletesség érződik, Böröcznél szenvedés és humor és aprólékos figyelem – szenvedésben humor, humorban szenvedés -, egy egészen másfajta távolságtartás és öneltávolodás. Számomra kettejük alkotásainak ellentéte, az ellentétes látványokra emlékezés egy különös, mindkettejük munkáit kiemelő, elgondolkoztató feszültséget teremt.
Böröcz András
Szent Sebestyén asztallal, 2000, ceruza, üveg, 25,5x23x7,5 cm
Fotó: Kerekes Zoltán
András Sándor
1 2006. április 7.
2 Az amerikai évszázad. Művészet és kultúra 19001950
című kiállítása katalógusában írta Barbara Haskell, 1999, 368. o.
3 Barbara Gottlieb
New York, Dutton, 78. o.
4 l. 2. jegyzet