A Ráday utcai 2B Galériában Jalsovszky Katalin történész-muzeulógus kutatásai és gyűjtőmunkája alapján április 3-ig látható az a kiállítás, melynek középpontjában a Dávid-csillag világháborús története és azon belül a magyar zsidóság tragédiája áll.
Télen mézeskalácsból készítik, habzsákból csipkés cukormáz is kerül rá, és akkor is finom, ha megkeményedik. A karácsonyfán Dávid pajzsát jelképezi, de mágikus jelként, vagy díszítő motívumként egyaránt előfordul a zsidó, a keresztény, az arab és a hindu kultúra múltjában. A hexagram sokféle értelmezése közül az egyik legősibb szerint a hatágú csillag a férfi és a női princípium egyesülésének szimbóluma, hiszen két egymásba hatoló egyenlő oldalú háromszögről van szó, ahol az egyik lefelé, a másik felfelé mutat. Budapest szecessziós palotáin, műemlékvédelmi bérházain gyakran díszítőelemként találunk rá, de a zsinagógák és szertartási tárgyak ornamentikáján túl megjelenik a Salgótarjáni úti temető sírkövein, helyenként magyaros szűrminták kíséretében. 1944-ben tavaszán pedig akadt olyan kisgyerek, aki addig cirkuszolt, amíg a nagymamája fel nem varrta Misi nevű babájára is a sárga csillagot. Mert azt hitte: ez egy kitüntetés.
De hogyan is lett a II. világháborúban a hatágú mágikus csillag a gyűlöletkeltés, a megbélyegzés és a halálba vezető út szégyenletes és hatékony fegyvere? „A Dávid-csillag igazán zsidó jelképpé akkor vált, amikor az első Cionista Világkongresszus 1897-ben a szimbólumává tette, és felkerült a kongresszus zászlójára – meséli Jalsovszky Katalin történész-muzeulógus, a Csillag a házon, csillag a kabáton című kiállítás kurátora. – A nácikat pedig annak idején valószínűleg ez vezette rá, hogy éppen a hexagramot válasszák antiszemita jelképnek. A nemzetiszocialista propaganda a középkori katolikus egyház antijudaista gyakorlatából merített, hiszen a középkori keresztény egyház hozott olyan határozatokat, melyek szerint a zsidóknak megkülönböztető jelet kellett hordani a ruhájukon. Ilyen volt a korabeli Magyarországon a sárga folt, vagy sárga karika, német földön pedig csúcsos süveg vagy sárga öv viselésére kötelezték az izraelitákat. A sárga csillag által való megbélyegzés viszont Heydrich, Goebbels és Hitler műve.”
1933-ban a januári nemzetiszocialista hatalomátvétel után Németországban már februárban volt egy nagy antiszemita megmozdulás, amikor elkezdődött a zsidó ügyvédek, orvosok elleni bojkott és az SA és a Hitlerjugend nekirontott a zsidó üzleteknek és hatalmas hatágú csillagot festettek a kirakatüvegekre. Nagy tömegben, nyílt téren ekkor jelent meg először a hatágú csillag zsidóellenes uszítás eszközeként. Az 1938-as novemberi kristályéjszaka során pedig, amikor meglincseltek közel száz zsidót, és 30 ezer körülire tehető azok száma, akiket elhurcoltak különböző koncentrációs táborokba, és amely estén több száz zsinagógát és több ezer üzletet felgyújtottak és romba döntöttek, szintén hatalmas Dávid csillagokat festettek mindenhová. Ettől kezdve Heydrich, a náci elit legsötétebb alakja, vagy, ahogy Hitler jellemezte, a „vas szívvel rendelkező ember” Goebbelsszel együtt már ott toporgott Hitlernél, hogy minél előbb vezessék be a törvényt, miszerint a zsidókat meg kell jelölni a ruhájukon.
Ebben az időben már több antiszemita rendelet érvényben volt Németországban, a jel viselése lett volna a megalázás és a társadalomból való kirekesztés csúcsa. Hitler azonban, ki tudja miért, nem bólintott rá a megbélyegzésre. Pedig a buzgó nemzetiszocialisták többféle tervet is benyújtottak a megkülönböztető jelet illetően, melyek közt Dávid pajzsa is szerepelt. A történészek azt tartják a legvalószínűbbnek, hogy a Führer külpolitikai okokból nem egyezett bele a sárga csillag bevezetésébe, ekkor még nem akarta maga ellen fordítani az egész világot. 1941-ben viszont, amikor szinte egész Nyugat-Európát térdre kényszerítette, és mint kés a vajban haladt előre a Szovjetunióban, igent mondott a tenyérnyi nagyságú, fekete vonallal szegélyezett sárga csillagra.
Hogy kinek mekkora az a tenyér, az pontosan nem volt meghatározva. Az viszont igen, hogy minden, a nürnbergi törvények szerint zsidónak minősülő, 6 éven felüli személynek kötelező a Német Birodalomban a ruházata bal részén a hatágú csillag viselése, középen Jude felirattal.
„A II. világháború folyamán az elkülönítés, deportálás, majd a teljes megsemmisítés előkészítéseként szinte minden németek által meghódított területen és a vele szövetséges országban rákényszerítették a zsidó állampolgárokra a megkülönböztető jelet – folytatja Jalsovszky Katalin. – A megszállt európai országok közül Dániában, Németország szövetségeseinek sorában pedig Olaszországban és 1944 áprilisáig Magyarországon nem vezették be a megalázó megbélyegzést. A németországi zsidóknak egy berlini zászlógyár gyártotta központilag a több millió egységes csillagot, amelyből mindenkinek négy darabot kellett vásárolni meghatározott árért, és az embereknek átvételi elismervényt kellett aláírniuk, amiben vállalták, hogy a német ipar termékére vigyázni fognak és gondosan kezelik, nehogy idő előtt megrongálódjon. A csillagokat a zsidók központi szervezete árusította.” A német módszert 1944 áprilisában Magyarországon is megpróbálták átvenni, amikor életbe lépett a Sztójay-kormány 1240/1944. ME sz. rendelete, miszerint „minden 6. életévét betöltő zsidó személy köteles házon kívül felső ruhadarabjának bal mellrészén, jól láthatóan 10×10 cm átmérőjű, szövet-, selyem- vagy bársonyanyagból készült kanárisárga színű hatágú csillagot viselni.” Ám amikor megbízták volna a Zsidó Tanácsot, hogy gyártassa le személyenként a négy csillagot és árusítsa 3 pengőért, jelentkeztek keresztény cégek is, akik szintén részt akartak venni a csillagos üzletben. A konkurens vállalkozók nemigen tudtak megegyezni, úgyhogy a sajtóban olyan hírek jelentek meg, hogy mindenki legyen türelemmel, jön majd az egységes csillag, de addig is, gondoskodjon minden érintett saját maga a kanárisárga csillagról.
Azt, hogy milyen árnyalat is valójában a kanárisárga, senki nem tudta. Állítólag ez a meghatározás magyar innováció. Mégis, a „csillagos razziákon” előfordult, hogy valakit azért büntettek meg, mert nem volt elég kanáriszerű kabátján a csillag. Vagy, mert lötyögött, és be lehetett alá dugni egy ceruzát. Úgyhogy április első napjaiban háziasszonyok tömege kutakodott a rongyoszsákjában, vagy járta az üzleteket, hogy hol talál kanárisárga anyagot. Voltak varrónők, kisebb üzemek, akik vállalták a csillagok elkészítését. Hirdetések is maradtak ránk, mint például: „Csillag kapható! Börzsönyiné Klauzál utca 26.”
Heltai Jenő írja naplójában: „Fiatal koromban még mertem magyarnak érezni magamat, ostobán büszke voltam rá. Később semminek nem éreztem már magamat, se magyarnak, se zsidónak, legföljebb olykor-olykor nagy ritkán embernek. Ma már annak sem, legföljebb növénynek. Megjött a sárga csillag, 1 pengő 50 fillér az ára. Nem szép. Fölvarrtuk.”
Radnótiné Gyarmati Fanni jegyzi le április 4-én: „Végtelen letörtek vagyunk. Este komoly hányingerrel küszködve varrom fel a csillagot.”
Dénes Károly ezt írta búcsúlevelében: „(.) elhatároztam, hogy önkezűleg végzek magammal, mert mint átlagon felüli haditeljesítményes százados nem hordom 30 évi áttérés után a sárga csillagot. Azon kívül a mai napon állásomat is elvesztettem. Budapest, 1944. április 4.”
A fiatal Heller Ágnes pedig így reagált: „Szégyelljék magukat ők! Miért én szégyelljem magam? Nagyon erős érzés volt: szégyelljék magukat azok, akik rám kényszerítik. Én büszkén viselem ezt a csillagot, az istenit neki!”
Magyarországon a háború végén a többség nem sejtette, hogy a csillag a halált jelenti. Bíztak a politikusokban, az arisztokráciában, a keresztény úri középosztályban, Horthyban. Ha értesültek is a táborokban zajló borzalmakról, azt gondolták: ez a magyar zsidókkal nem történhet meg. Ezért csak kevesen tagadták meg a csillag viselését. Egyikük volt Soros Tivadar ügyvéd (Soros György édesapja), aki azonnal illegalitásba vonult, családjával együtt. De a vidéki falvakban, ahol mindenki mindenkit ismert, nem lehetett kibújni a törvény alól.
„Ha körülnézünk Európában, itt-ott akadt tiltakozás, megmozdulás a sárga csillag ellen. A megszállt Párizsban például negyvenkettőben a nem zsidók sárga díszzsebkendőt, vagy sárga virágot tűztek a zakójukra, kisebb felvonulást is tartottak, és a zsidók is bátrabban kigúnyolták az intézkedést, például volt, aki több csillagot is kitűzött a mellére. Nálunk, amikor azon az áprilisi napon Gyarmati Fanni megjegyezte, hogy talán a jó érzésű keresztényeknek is ki kellene tűzni a csillagot, a Radnótiéknál látogatóban lévő Ortutay Gyula válasza így hangzott: Csak nem képzeled? Huszonöt év antiszemita propaganda után?”
A Ráday utcai galériában csillagot viselő emberek néznek ránk vagy hetven fotón. Copfos fruskák a gangon, babakocsit toló fiatalasszony, esküvői pár fátyolban, nyakkendőben, romeltakarításra kirendelt nő, masnis kislány a Király utcából. Kalapos férfiak, suhancok, szomorú szemű vagy éppen mosolygó hölgyek virágos ruhában, fehér blúzban, vagy sötét kabátban. Csaknem 700 ezer ember ruházatán jelent meg ekkor a sárga csillag, ami végleg kettészakította a magyar társadalmat.
Székely Ilona
2020. 03. 26.