Az Erdély család kiállítása
Fotó: Berényi Zsuzsa
A Böröcz László Bécsi úton lévő lakásában megnyitott új galéria bemutatkozó kiállítása revelatív ajándékozta meg az Óbudára látogatót. Nemcsak az Erdély Miklós és Szenes Zsuzsa közeli rokonságában található számos tehetséges ember műveiből megrendezett tárlat döbbenetes műtárgygazdagsága okán, hanem a kiállítási sorozat elnevezéséből következő meditációs és felismerési lehetőségek gazdagsága következtében is. Olyan szép és inspiráló a kiállításra került Erdély-Szenes-Erdély kollekció, hogy csak reménykedni lehet, Böröcz Lászlót nem hagyja el kutatási érzéke és szerencséje, s majd más családok holdudvara is ehhez az anyaghoz hasonló erejű és gazdagságú műláncokkal jutalmazza kitartását.
A kiállítás legnagyobb értéke ugyanis nem „csupán” az, hogy tehetségben és kitartásban nagyon gazdag személyektől láttunk képeket a falakon, hanem a címmel felcsigázott érdeklődésünket kielégítve, a tárlat rendezői nem vesztették szem elől, hogy ezeknek a művészeknek az egymáshoz kötődő szellemi kapcsolatát, az egymásra gyakorolt vagy az egymástól örökölt magatartásformákat, elképzeléseket is nyomon követhetik a látogatók. Ez a fajta belső oknyomozó játék a kiállítás kontextusában még nagyobb izgalmakat okozott, mint a személyes alkotói utak újra felfedezése. Gondolkozói és magatartásbeli fonalak felfejtésének lehetőségei adtak kivételes jelentőséget és szellemi lehetőségeket az elmélyült vagy kíváncsi érdeklődőknek.
A kiállítás egyik legérdekesebb személyisége Erdély Miklós édesapja, Erdély István volt. Abszolút független szellemként, önálló, spirituális szigetekként teríti szemünk elé képeit, és talán a kiállítás legérdekesebb darabjaként, egy rajzokkal, családi fotókkal és – főként – újságkivágásokkal megtöltött könyvet, amely azon túl, hogy szellemi örömöket okoz azáltal, ahogy és amilyen „talált” képeket egymás mellé sorol, a művészeti antropológia számára is izgalmakat tartalmaz. Szerepel a kötetben Erdély Miklósnak egy tizenegy éves korában készített rajza is, amely két szereplőjének egymáshoz való viszonya tekintetében különösen érdekes. A kicsit Petőfis vagy népmesei, népszínműves hangulatú jelenet gazda(juhász?) hőse egy porta előtt furulyázik, amire a házból kilépő parasztlány tátott szájjal kiabál. Lehet, hogy énekel, csak a gyerek keze bizonytalan, de „érett” fejjel elvetem ezt a fajta magyarázatot: az a nő ott „üvöltőként” tölti ki az udvarát. Minden vadász és vad, csábító és csábított, támadó és támadott ellentéte, gyanakvása, kívánása és félelme ott feszül a jelenetben. Ha ösztönösen, akkor még jobb.
Erdély Istvánban már korábban – a lakásában járva, az ottani életterét, festményeit végignézve – felismertem, hogy egyfajta művésztípus, gondolkozó, életművész archetípus képviselőjeként élte le az életét. A dilettánsnak tűnő, mert – a többséghez képest – „mással” foglalkozó, érzékeny és zseniális őstehetséget látom benne, aki a maga törvényeit, életét tölti meg a napjaival, és amely életnek csak fontos, de végképp nem a legfontosabb része lett a művészete. Azt hiszem, hogy harmónia töltötte ki a napjait. Erdély Miklós Álommásolatok című filmjének a legelső részében, egy hölgy álmának szereplőjeként sétál, szemlélődik, olykor kérdez, érdeklődik, azzal a finoman deklarált szkepszissel, amelyik világszemlélete lényege lehetett. Ez a világnézet finomodott, lágyult, gazdagodott némi gyanakvással, önkétellyel fiában, Miklósban. Akinek gyönyörű művéhez, az Időutazás című sorozathoz kapcsolódik, bár nem része a sorozatnak, a Tanulmány az Időutazás sorozathoz elnevezésű fotó, amely ott lóg a Bécsi út egyik falán. Mély önismeretről tanúskodó alkotás. Szomorúbb és szkeptikusabb az Időutazás eredeti képeinél. Három fénykép szerepel Erdélyről a tanulmányban, bár ezek közül az egyik csak éppen felsejlik a másik kettő között, amelyek megadják alkotása hangulatát.
A különbséget az adja a többi képhez képest, hogy amíg azok végletesen önreflektív jellegűek, amelyeknek éppen ez az önvizsgálat és szellemi önutaztatás adja meg az izgalmát és értékeit, addig itt a két szereplő mindegyike tebeléd néz. A téma te vagy. Te, a néző. Nem a belső utazások. A bal oldali – fiatalabb kori Erdély Miklós leplezetlenül beléd néz. Rád. Téged kérdez. Dacosan. Megtörten. Egykedvűen. Kőkeményen. Szemben álltok. Szem a szemben. A jobb oldalon inkább felnéz. Gyanakodik. Kritikusabb. Inkább méreget, mint kérdez. Idősebb, de inkább más. Te nézed, de előtte állsz. Mintha mielőtt(mialatt?) elhelyezi önportréit életútja stációin, megnézi a külvilágot. Mi várható a képen túlról?
Szenes Zsuzsa Gyermeki tanúság I., II. című kollázsai helyezik el legotthonosabban alkotójuk belső terét. Az I-vel apja, a II.-kal édesanyja emlékét osztja meg a külvilággal. Apja és anyja azonos fényképekből álló sorozatai szinte szőnyegként omlanak a föld felé a falon. Mintegy keleti óriáshengeren burjánzanak előttünk a képek a gyönyörű ősökről, amelyeket lehetett már látni korábban is, de ebben a kontextusban elsősorban nem művészetként vagy művekként hatottak a nézőre, hanem egy családi legendárium mesefolyamataként, szépséges hősökkel. Karakterük különbözőségei már az eltérő színű és tónusú hátterekkel is bőven jelezve vannak. Emeli az alkotások szépségét az a körülmény, hogy Szenes Zsuzsa szövegekkel meséli el életüket a képek között. Szövegei költőien naivak és nőiesek, kislányosak, érzelmesek. A művésznő elengedi magát. Kislánnyá válik újra. Alkatából fakadóan, költészeti szépségek is kerülnek a szövegébe. Ilyen összecsengő rím például az, hogy míg apjáról, aki a párizsi Pathé filmgyár statisztája volt, azt írja, hogy „olyan jó, hogy olyan volt”, addig varróleányként dolgozó, Erzsébet nevű anyjáról így ír: „olyan jó, hogy ilyen volt”. Az olyannak és az ilyennek ez az öntudatlan vagy tudatos összecsengettetése jobban jellemzi őt, mint tizenöt róla szóló tanulmány. Hasonlóan megható, hogy keresztény édesanyja a zsidó származású apa „helyett is böjtölt”, ha eljött az idő.
Fotó: Berényi Zsuzsa
A kiállítás kiemelkedő darabja(inak egyike) Erdély Istvánnak az Aranka
és Miki a kertben című, 1936-os festménye. Profán vagy inkább a természeti istenhitből eredeztethető „egyházi festmény”, „szentkép”. Olajfestmény gyönyörű keretben. A címben szereplő Aranka Óriás Aranka, Erdély Miklós édesanyja, aki korának híres médiuma volt. A feleség, anya és a fiú kék-fehér pöttyös ruhája a nagyméretű kép szerkezetét és színstruktúráját is meghatározza. A kép ugyanis tényleg a kertről, a kertben levésről szól. Az emberek a kertben vannak, annak részeiként. Ruhájuk is jelzi ezt a színével. A jobb oldali virágok Miklós felől – akit anyja tart a karjában – fehérek, Aranka felöl kékek. Az egész kép „azidejű”. Benne van a létben. A teret a sok virág adja. Közülük tekint ki a kisfiú és az anyja. Ránk néz mind a kettő. A nő büszke és elfogódott. Miklós magabiztos. Virág/szár és levél/háló veszi őket körül.
A kisfiúnak nagy a feje, de kicsik a kezei, ügyetlenül megcsináltak. Az ujjai különösen. A lábai is olyanok, mint az egyiptomi képeken. „Teljes” alak igényével mutatja be őket. „Segít” a festőnek Aranka bal keze és a fehér virágok. Elfednek, takarnak. A fiút tartó balkéz szintén aránytalan. Az is mint „teljes alak” hat. Miklós bal lábán a barna cipő is, a másikon csak a zokni és a cipő felső vége látszik. Rád néznek, mint írtam. Kifelé a kertből. Az anya jobb keze is emblémaként hat.
Fotó: Berényi Zsuzsa
A képen a virágok adják a teret. Természetes (zöld) viráglevelek és szárak töltik meg a képet. Az anya és a fiú azért van a képen, mert a kertben vannak. A kert részévé váltak. A virágok, virágtestek úgy töltik meg a képet, és olyan precíz, tapintható kidolgozásban vannak jelen, amilyet csak ritkán láttam. Erdély István szerintem pontosan meg tudta volna mondani, hány szál virág tölti meg a kertnek a képen láthatő darabját. Precízek a virágok, nagy tudással megrajzoltak. Ilyenkor jön rá az ember, hogy tudatos festő alkotását látja, és hogy a választott struktúrában egész más a az emberi testnek és a környezetnek a viszonya egymáshoz, mint a festők jó részénél.
A kiállítás legfelemelőbb darabjai Erdély Miklósnak a Life-sorozatához tartozó, szignó nélküli rajzai, amelyek vegyes technikával készültek, és amelyeket Erdély már élete végén, a betegágyban készített. Feltehetően, utolsó műveiként. A sorozat címe morbid viccelődésre is okot adhatna, hiszen egyaránt gondolhatnánk az Életre és a híres magazinra, ha nem vennénk észre, hogy a rajzmappa neve Life. „Az utolsó rajzok”, jelek, minták: szabadok és szépek. Belső görcsök, erőlködés, okoskodás nélkül kerültek a papírokra. Erdély nem végrendelkezett, hanem rajzolt. Rendezetten, szép képekkel. Derű árad képeiből, biztos harmónia. Az ő művészetében rend volt a világban. A nyolcvanas években különösen bölcs lett.
Izgalmas a képeiben, verseiben, filmjeiben, hogy azokban mindig vannak törések és töréspontok. Vonalakat emel ki a környezetből, hogy új logika szerint visszaelegyítse. Ez keménynek, darabosnak, túl okosnak tünteti fel sokak szerint. Én azt gondolom, ez belső igény. A Life-sorozat képeinél lenyűgöz a harmónia. A kedv, ami a színekből jön. A kéz, ami itt közvetítő.
Természetesen nincs ezúttal módom arra, hogy a család egészének műveiről beszámoljak. A számláit önmaga tervező, zacskógyáros, papírnagykereskedő Andortól, az általam is jól ismert Erdély fiúkon keresztül, a csak részben ismert unokákig. Mindenesetre, amikor eljöttem Böröczéktől, az ajtó mellett, a folyosón megláttam a fiatal Erdély Jakab egyik rajzát. Rájöttem, a dolgok mennek, úgy ahogy az lenni szokott: a kisfiúk újra jönnek. Alig várom, mit hoznak majd.
Antal István
2002. május