Zavarba ejtő a 2B Galéria most már jó ideje zajló családi sorozata, mert a kortárs képzőművészet helyszínein bemutatott kiállítások nagy részével ellentétben nincs különösebb prekoncepciója vagy üzenete. Az egyetlen összetartó elem maga a családi kötelék: általában egy-egy neves művész képeit, valamint az ő szintén neves vagy esetleg soha művészként nem mutatkozó apjának, anyjának, fiának, testvérének munkáit láthatjuk, sokszor olyan darabokat is, amelyek nem művészi szándékkal vagy nem is a nyilvánosságnak készültek: fotókat, hímzéseket, rajzokat, videókat. A sorozatban szerepelt már többek között az Erdély, a Böröcz, a Sugár vagy a Roskó család, csupa fontos név, és hozzájuk kapcsolódóan néhány fontos vagy a trendektől igencsak távoli kontextus nyomán érdekessé váló, esetleg közömbös kép. Tényleg, szinte már zavarba ejtően normális, hogy a különös tér- és időrétegekből összerakott műegyüttesek mögött nincs ott például a Czeizel Endre által tematizált családi rögeszme, a művészi hajlamok örökölhetőségének statisztikai megragadására irányuló reménytelen szándék. De nincs ott a kortárs művészetben az utóbbi évtizedekben egyre inkább teret nyerő szociográfiai szemlélet sem: nincsenek táblázatok és diagramok, sőt a puszta vizuális élményen túl, leírt történetek sincsenek.
A történetek persze mégis mindig előtörnek és megjelennek egy-egy adatban vagy névben, egy hímzett motívumban vagy megrajzolt jelenetben is. Nem feltétlenül családi történetek, sokszor inkább nagyobb közösségek sorsa vagy szűkebben: emberek, lakosok” személyes történetei. A Forgács család – minden családot sokféleképpen hívnak, de legtöbbször mégis mindenki egy név köré egyszerűsít – mostani kiállítása a Holdfény címet viseli, egy hímzés nyomán, amelyet a három testvér, Forgács Zsuzsa, Forgách András és Forgács Péter édesanyja készített. A hímzés mellett ott áll az évszám – az anya halálának az éve – és egy művészettörténeti kategória: befejezetlen. A felütés olyan, mintha Forgács Péter Privát történelem sorozatának legprivátabb darabját látnánk. Mégis jelentős a különbség is: a képek itt nem mozognak, és nem adnak pontos lenyomatot az elmúlt időről, hanem csak utalásszerűen érzékeltetik azt. A dédapa, Seelenfreud Salamon, aki könyvcímlapokat, ex libriseket és különböző kisebb nyomatokat készített, egy fotón is megjelenik; valóban, mint egy ősapa. A nagymama, Lea Yedidia faliszőnyegeket szőtt és hímzett Palesztinában, ezek is ott vannak a kiállításon, a többi kép között, nincs bennük semmi különös, csak épp a létezésük és az ittlétük. A falakról kiderül az is, hogy a Forgács testvérek nagynénje az egyik leghíresebb izraeli könyvillusztrátor, az ő munkái láthatóan professzionálisak, egységesek, de most mégsem ez a szempont. A művészi minőség ugyanis szinte teljes természetességgel háttérbe szorul a képek elemi jelenléte mögött; még Forgács Zsuzsa rettenetes korai hímzése is beleillik az összképbe, mert nem Van Gogh-parafrázisként tekintünk rá, hanem úgy, mint egy gondosan megőrzött családi dokumentumra. Ezzel szemben Forgách András Petri Györgyről készült portrérajzai ismert, többször publikált, markáns képek, és talán az bennük a legjobb, hogy nem akarnak túl sokat. Stílusukat tekintve készülhettek volna akár a századelőn is: klasszikus portrék, de közben olyanok is, mintha közvetlenül egy Petri-versbe fordíthatók lennének.
A családi albumot Forgács Péter 2004-ben készült Kölcsönös analízis című videója teszi teljessé. A tizenkét perces filmen megkettőződik a freudi dívány: az egyiken Forgács az analitikus, páciense pedig egy kutya, a másikon éppen fordítva. A jelenetnek nincs valódi története, és csak annyira emberi, amennyire Bulgakov Kutyaszíve az. De itt is megjelenik az egyre fogyó idő, egy tulajdonképpen kortalan környezetben, amely leginkább a Privát történelem egyes háború utáni, otthonokban felvett epizódjait idézi.
A soknemű és sokszínű kiállításon a képek talán nem is értelmezhetőek igazán külön-külön, hanem együtt adnak ki valamilyen furcsa, nyilván egyszerre pontos és csalóka, kaleidoszkópszerű összképet: most éppen újra meg újra felbukkanó, erős zsidó gyökerekkel, egyes pontokon tetten érhetően közös képi kultúrával, közös hagyományokkal. Mindebből pedig a kiállítótérben egy olyan környezet jön létre, amely még a családi fényképalbum nyilvánosságra hozatalánál is nagyobb bizalmat követel; hiszen még mindig úgy tartjuk, hogy a fénykép elrontható, a műalkotás viszont nem. Ebben a zavarba ejtően bizalmas környezetben a rögeszmékkel érkező, kategorizálni és differenciálni akaró néző elvetheti összes prekoncepcióját és kategóriáját, és egy addig teljesen lehetetlennek tartott szemszögből láthat rá addig széttartónak gondolt életpályákra.
Többet talán nem is érdemes elmondani, mint hogy fontos, hogy léteznek prekoncepcióktól és rögeszméktől mentes szabad helyek, és hogy vannak szabad emberek, akik mindezt ilyen formában bemutatják.
(A Holdfény – Családi album című kiállítás május 30-ig látható a 2B Galériában.)
Mélyi József
2009. május 22.