Budapest Galéria, 2B Galéria
Szenes Zsuzsa: Ami korábban használati tárgy volt, most dísz, objekt, 18 x 15 x 15 cm, 1975
Szenes Zsuzsa (1931-2001) az előző művészeti korszak nagyszabású személyisége, megkerülhetetlen alkotója volt. Emlékkiállitása nagy valószínűséggel úgy zajlik le, hogy alig hagy nyomot maga után. Ezen talán ő maga sem csodálkozna, hiszen bár fontos műveket hozott létre, nem építette meg életművét, és ezt más sem tette meg helyette. Ugyanezen kiállítótérben láthattuk néhány éve a Ficzek Ferenc retrospektívet: hasonlóképpen „nyomtalanul szelte át szellemünk mai egét”. S tartok tőle, a rendezetlenül magunk után hagyandó Kádár-kor sok más erős egyéniségével, jelentős életművével esik ez meg a közeljövőben. Lehet, hogy más korokban is így kellett ennek történnie, csak mivel most vagyok először idősödő műkritikus, azért csodálkozom ennyire?
Sok elemében tipikus Szenes Zsuzsa életútja. Vitathatatlan fiatalkori tehetséggel és családi biztatással a nőművészet második nagy hullámával került az Iparművészeti Főiskolára. Korai házassága Erdély Miklóssal mindkettejük formálódását alapvetően befolyásolta. Az ötvenes évek második felében a tervezőművészet modernista és racionális megújításának reménytelen vágyával és a megélhetés nehézségeivel kínlódott. A hatvanas években a művészeti „búvópatakok” közül több is éppen az ő kertjükból eredt. Szenes Zsuzsa részese az avantgárd történéseknek, de egyre inkább saját szakmája intellektuális megújításában volt tevékeny. A létrejövő autonóm textilesség fontos útjelzői organikust, népit, egzotikust és konceptuálist integráló művei: a hímzett gázálarc, a szálakra foszló sorompó és a tiszta transzcendenciáért vágyakozó Cella. Puritán személyisége, türelme és figyelme legalább annyira nyomot hagyott pályatársai munkáiban, mint szellemi vibrálása. Műveinek jelentős része rossz állapotban van vagy lappang: gyorsan pusztuló matériákat használt, s nem is foglalkoztatta különösebben munkáinak sorsa. Rajzaiból maradt sok. Szinte mindig rajzolt. Az asztalhoz ülve egy kész gondolatot, kész képet vetett papírra, nem formaproblémákon munkálkodott ” a forma nála a mentális kép része volt -, hanem följegyzett, írt. A rajzolás inkább intellektuális, mint mimetikus vagy érzéki tevékenység volt számára – a szellem rendben tartása. „A rajz az idegrendszer térképe” – írta. Rajzmunkái naplószerűen olvashatók, ha nem is külső események, hanem a lélekállapot szövegeiként.
Szenes Zsuzsa: Kollázs, 1960-as évek, tus, papír 15,5 x 25,5 cm
A nyolcvanas évek legvégén kezdte készíteni Szenes Zsuzsa azokat az apró, színes kollázsokat, amelyekkel élete végéig folyamatosan foglalkozott. Úgy tűnik, e művek léptek az állapotrögzítő, rendteremtő rajzok helyébe, most már ezek szolgáltak számára vigaszul. Színes lapocskák, nehezen összeegyeztethető motívumokkal: ikon, lopakodó vadállat, héber betűk, csomagolópapírok rózsája, s a kezdetektól számtalanszor viszszatérő szívmotívum. Kis kártyalapok, megint csak ide nem illő felületre ragasztva szabályos rendben. Hirtelen egy-egy szövegfoszlány mintha támpontot nyújtana, aztán a további képelemek felszívják a jelentést. A lapok újra és újra változó szétrakását a véletlenben munkáló rend diktálja. A töredékeket látjuk riadtan, de az egész mégiscsak rendben van. A véletlen szimmetriák és az alkalmi mintázatok a mindennapi életbe szövik a kinyilatkoztatást.
Akinek van türelme Szenes Zsuzsa munkáit – elsősorban a rajzokat és a Kis Patience lapjait – kibontogatni távolodó kontextusukból, elkezdheti újraépíteni az elmúlt időt, s benne ezt az életművet is. Amúgy, rutinszerűen, kritikátlanul, a repedező kánon szerint kezelve e kiállítást, Szenes Zsuzsa művei is értelmezetlen térbe hullanak. (Megtekinthető a Budapest Galériában július 13-ig, a 2B Galériában július 12-ig.
Bán András
2003. június