Botlatókövek Szombathely belvárosában

Elhurcolt és megölt zsidóknak állít emléket

Távolba révedő asszony áll az aszfalton térdelő, flexszel dolgozó férfi mellett, aki egy kis négyzetet vág a járdába, majd kimélyíti azt. A lyukba kis kocka kerül, a tetején réztáblával. Az elgondolkodó asszony édesapjának a neve szerepel rajta, valamint az, mikor hurcolták el, mielőtt megölték. Szombathelyen négy ház elé került hasonló botlatókő.

Előzmény
Amikor Gunter Demnig német művész fejéből 1993-ban kipattant az emlékező macskakő ötlete, akkor maga is úgy gondolta, hogy ez egy lesz az íróasztalfiókba süllyesztett projektek közül. Nem lett igaza. A Stolpersteine -azaz botlatókő- akció mára nemzetközivé nőtte ki magát. Gunter Demnig betonkockára applikált réztáblácskákba vési az elhurcoltak nevét, születésének és deportációjának időpontját, valamint meggyilkolásának helyszínét. Az így készült, macskakőre emlékeztető művet az áldozat utolsó szabadon választott lakhelyének bejárata előtt a járdába illeszti.

Mára 12500 német, osztrák és magyar ház bejárata előtt „botolhatnak” a városok és falvak lakói a környékükről elhurcolt szomszédok személyes történetébe. Ezek a macskakövek nem sírkövek, hanem elgondolkodtató mementók a lakóhelyek mindennapjaiban, melyek a történelmet láthatóvá és kézzelfoghatóvá teszik. Az áldozatokra való emlékezés így plasztikussá, testközelivé és elsősorban nyilvánossá válik. A Stolpersteine projekt egy folyamatosan növekvő, az egyes kövek hálójából összeálló decentrális „emlékmű”, amelyet egy civil művészi kezdeményezés indított útjára és a kezdetektől fogva állami támogatás nélkül, teljes egészében az elkötelezett polgárok munkájából él. Az érdeklődés óriási, már 2010-re is van előjegyzett letételi időpont.

Az első szombathelyi botlatókő
Szerdán 11 órakor, néhány perccel azt követően, hogy a művész dolgozni kezd a Bejczy utcában, leszakad az ég. A munkásruhában, furgonnal érkező Gunter Demnig kalapot vesz és folytatja a munkát. Körülötte maroknyi csoport és néhány pillanatra megálló járókelők. Sivít a flex, a művész rutinosan, szótlanul dolgozik. A körülötte állók elgondolkodva nézik, amint a betonkocka a helyére kerül. Rajta réztábla, rajta az alábbi felirat: „Itt lakott dr. Wesel Imre. sz. 1903. 1944.IV.24-én internálták, Auschwitzban megölték.” A művész gondosan eltakarít minden törmeléket és kis kendővel fényesre törli a táblát, amelynek feliratát egy hölgy hangosan felolvassa.

Személyessé tett emlékek
Gunter Demnig halk szavú ember, a jelenlévők mégis hallották minden szavát, hangosítás nélkül is. A kezdetekről ejtett néhány mondat után a művész elmondta: nagyon örül, hogy egyre több hozzátartozó érkezik a kőletételekre. Volt, aki Új-Zélandról, az USÁ-ból, Izraelből, vagy Angliából utazott el, hogy részt vehessen rokona kövének letételén. Demnig megemlített egy Angliában élő férfit, aki két németországi botlatókő elhelyezésére érkezett és elmesélte a művésznek, hogy 12 éves kisfiúként végtelenül boldog volt, amikor szülei közölték vele, hogy elutazhat egyedül Angliába. Óriási kalandnak és lehetőségnek tartotta, csak azt nem értette, miért törnek ki családtagjai zokogásban, amikor a vonat elindult az állomásról. Soha többé nem látta őket és már a szigetországban tudta meg, hogy az ún. gyermektranszporttal utazott. Azzal a vonattal, ami a gyerekeknek adott utolsó lehetőséget a távozásra. A férfi soha nem temethette el szeretteit, akik egy haláltáborban „füstté váltak”, de a kövek elhelyezésekor megnyugodott. „Az ember csak akkor hal meg, ha a nevét is elfelejtik” -mondta Gunter Demnig, az egyik járókelő pedig elmorzsolt egy könnycseppet.

Egy diák a botlatókövek elnevezést másképp értelmezte, mint amire elsőként gondolunk. Szerinte -és a művész ezzel egyetért- a szívünkkel és a lelkünkkel botlunk, ha meglátjuk ezeket a köveket, hiszen feldolgozhatatlan cselekedetekre emlékeztetnek.

Feiszt György rövid beszédében kitért arra, hogy az évek múlásával az áldozatokról szóló megemlékezések egyre személytelenebbé váltak. A kövek azonban ismét személyessé teszik az emlékezést azokra a városban, városért dolgozó szombathelyi polgárokra, akiket elhurcoltak, megöltek.

Nem emlékszik az édesapjára
A tanácsnok egy csokor virággal köszöntötte Wesel Johannát, aki mindössze három éves volt, amikor édesapját és több rokonukat elhurcolták, majd később megölték. A most 66 éves asszony a nyugat.hu-nak elmondta, hogy az apja a zsidó tanács elnöke, valamint a posztóüzem cégvezetője volt. Dr. Wesel Imre írt egy névtelen segítségkérő levelet Ausztriából, amit rabtársa feleségével küldött a családjának. Az asszony azonban csak a háború után merte azt eljuttatni a címzettnek. Ez volt az utolsó emlék a férfiről. Johanna a nővérével, édesanyjával és két nagymamájával feljutott a Kasztner-vonatra, majd sok más utassal ellentétben, akik Izraelbe menekültek ők egy budapesti gettóba kerültek. A rokon gyerekek közül csak Johanna és a nővére élte túl a borzalmakat. A virágcsokrot szorongató asszony szemlesütve mondta, hogy nem emlékszik az édesapjára és a történtekre, mert egyrészt akkor még fiatal volt, másrészt később is tabunak számított a családban a rémségek felemlegetése. Dr. Wesel Imrének egyébként éppen ezen a napon volt a születésnapja.

Thököly 48. – Szombathely első zsinagógája
Szombathelyen összesen négy kő került elhelyezésre. A Bejczy utcában a Photo Hall előtt, a Fő téren a mostani OTP bejáratánál, a Thököly és a Király utcában. A Thököly út 48-as számú házról érdekességeket is megtudhattunk. Ez volt ugyani Szombathely első zsinagógája. Az épület nagyvonalakban még mindig úgy néz ki, mint korábban, bár már számos átalakításon átesett, így például megosztották a zsinagógai teret, kétszintessé tették. 1956-ig működött zsinagógaként, akkor a Festő és Üveges Ktsz. kapta meg. Néhány éve magántulajdonos vette meg. A pincében még megvolt a rituális fürdő, amiben 1956. után meszet oltottak, az udvaron állt az ún. metszőház, ahol az étkezési törvények előírásainak megfelelően végezték a vágást, hogy a hús kóser legyen. Ezt az épületet néhány hónapja lebontották. A szomszédban a hitközség épülete, az ortodox elemi iskola és a rabbi lakás állt.

Félreértések
A járókelők kíváncsian szemlélték, mi történik a különböző helyszíneken. – Épp a napokban hallottam, hogy ebben a házban élt az utolsó… ööö… az utolsó, akit elhurcoltak Szombathelyről – mondta egy férfi a Fő téren, kínosan kerülve a zsidó szó használatát. A szervezők elmagyarázták, hogy nem ő volt az utolsó elhurcolt zsidó, hanem ez a ház volt az utolsó szabadon választott lakhelye, ebből adódhatott a félreértés. A Thököly utcában egy vidám fiatalember szemlélte messziről a lerakásra váró követ.
– Valami költő, vagy tudós? – kérdezte, majd amikor kiderült, hogy elhurcolt és megölt zsidónak állítanak emléket, akkor kissé meglepődött: – Hogyhogy? Szombathelyről is vittek el zsidókat?

A lerakott botlatókövek sarkára kis kő került. Zsidó hagyomány szerint a sírhantra sem virágot, hanem követ helyeznek el. Ezzel emlékeznek Jákob tettére, aki Ráhel ősanyát a vándorlás során a pusztába temette el, és hogy sírját megvédje a vadállatoktól, tele rakta kövekkel. A Szombathelyen lerakott botlatókövek csupán néhány milliméterrel emelkednek ki a talajszintből, így nem balesetveszélyesek. Mint azt megtudtuk, az eddig lerakott közel 13 ezer kőből mindössze kb. 30-at rongáltak meg.

Gunter Demnig augusztusban ez évben utoljára jön Magyarországra
Az akció hosszú távon akkor folytatódhat hazánkban, ha civilek, pedagógusuk, egyesületek saját lakóhelyükön felkarolják az ügyet: összegyűjtik a helyi igényeket, megbízható forrásból megkeresik az áldozatok pontos adatait, beszerzik az önkormányzat engedélyét, biztosítják a 110 eurós fedezetet kövenként és végül segítenek a kőletétel megszervezésében.

2005 októberében Gunter Demnig megkapta a német állam legmagasabb kitüntetését, a Német Szövetségi Köztársaság érdemrendjét a Stolpersteine projektért. 2006 augusztusában a művészt Köln díszpolgárává avatták. A projekt a Bipolar német-magyar együttműködések keretében jött létre. A Bipolar a Kulturstiftung des Bundes (Német Szövetségi Kulturális Alapítvány)
kezdeményezése.

Mermelstein József halkereskedő (1870-1944 Auschwitz) -Szentháromság tér 5. (Jelenleg Fő tér 5.)
1870-ben Munkácson született. Kilenc évesen elvesztette az apját. Munkácson megnősült, felesége Jozefovits Anna. Négy fia, egy lánya született.
Kereskedő volt. Szombathelyen főleg halat, de káposztát, dinnyét, burgonyát és rákot is árult. Sokat járt vásározni Körmendre és Burgenlandba. Bár az üzlet jól ment, mégis közelebb állt a szegénységhez, mint a jómódhoz. Legidősebb fiától származó unokáját is ő nevelte. Csak a nevét tudta aláírni, a latin betűket nem ismerte. Héberül és jiddisül azonban olvasott, főleg biblikus könyveket. Főleg jiddisül beszélt a családjához, szombaton pedig kizárólag jiddisül volt szabad beszélniük. Háromszobás, erkélyes lakásban éltek. A házhoz raktárak is tartoztak, a pincében halas hordók voltak elhelyezve. Minden héten új szállítmány érkezett a Balatonról, vagy Tatáról. Egyik fia, Mermelstein Jenő a pozsonyi jesivában tanult, tanítói, majd rabbi oklevelet szerzett. Unokája Menschem (Mermelstein) Meron a Kasztner akció segítségével megmenekült, újpesti rabbiként működött, majd Izraelben gimnáziumi tanár és igazgató lett. Mermelstein József Auschwitzban halt meg.

Benedikt Márk, azaz Mordechai Meir Binet rabbi (1858-1944 Auschwitz) – Thököly u. 46.

A szombathelyi ortodox hitközségnek 46 éven át volt vezetője és rabbija. 1858-ban, Pakson született, a nikolsburgi nagy rabbi leszármazottja volt.Sévet Széfer tanítványa. Galántán és Mieván tanult. Szombathelyre 1898-ban választották meg. Működése alatt a hitközség 150 főről a tízszeresére növekedett. Különös gondot fordított a fiatalokra, Jesivát tartott fenn és a középiskolások hitoktatását is ellátta. Nem csak a zsidóságon belül, de a városban is köztiszteletnek örvendett. Az Ortodox Központi Iroda örökös dísztagja volt. Nagy Talmud tudós és kiváló szónok volt. Auschwitzban fejezte be életét.

Dr. Wesel Imre (1903.08.29. – 1944 Auschwitz) – Szenczy u. 1. (Jelenleg Bejczy u. 1.)

Babócsán született, jogi doktorátust szerzett. Szombathely egyik legjelentősebb kereskedőcsaládjába nősült. Felesége Deutsch Judit volt. Két lányuk született: Hanna és Zsuzsa. 37 éves korában választották a VIII. Kongresszusi Községkerület elnökévé. Fáradhatatlanul próbált a zsidótörvények értelmében egzisztenciájukat vesztett embereken segíteni. Támogatta a munkaszolgálatosok otthon maradt családtagjait. A hitközség keretein belül rendezett előadásokat, hogy jövedelemhez juttassa a letiltott színészeket, muzsikusokat. A német megszálláskor őt bízták meg a Zsidó tanács vezetésével. Ebben a minőségében is a közösség javára munkálkodott. Amikor megtagadta a németek egyik arcátlan követelését internálták. Pinkafelden német fogságban volt, majd Auschwitzban a gázkamrában végezte be életét. Felesége és két lánya a Kasztner vonattal menekültek meg. (Hacker Iván visszaemlékezése alapján)

Gábor (Grósz) Albert (1903-1944 Auschwitz) – Király u. 9.

Barossebesen született. A szombathelyi zsidó elemi iskola tanítója, majd utolsó igazgatója volt 1937-től. Működésének egyik nevezetessége, hogy betanította a a helyi zsidó ifjúságnak és kórusnak Haydn: Judas Makkabeus c. művét, amelyet a helyi, majd Budapesten a Dohány utcai zsinagógában is nagy sikerrel adtak elő.