Hajgombóc a fésűnkből vagy inkább lépteink jellegzetes ritmusa különböztet meg minket legbiztosabban a többiektől? Bár Daniel Georges és Rumi Tsuda felhívásában útlevélterveket kért a művészektől, ők a 2B Galériába most érkezett kiállításra dögcédulát, Barbie babát és ginzenggyökeret is küldtek.
Amerie Hill személyazonossági igazolványa
Azért művész a művész, hogy ne fogadjon szót. Hiába kérte 2007-es felhívásában az amerikai Daniel Georges és japán felesége, Rumi Tsuda, hogy a Your Documents Please! (Az iratait, legyen szíves!) című utazó kiállításra tizenháromszor tizennyolc centis, lehetőleg okmányszerűen lapos útlevél- meg személyi igazolvány-terveket küldjenek az alkotók. A napokban Budapestre érkezett anyagot nevezhetjük bárminek, csak háromdimenziósnak nem. Az amerikai Kayo Nakamura például fogta magát, jól belecibált derékig érő hajába, a keféjében fönnakadt gombolyagot pedig kommentár nélkül elküldte Georgesék pályázatára.
Ám ezzel a DNS-kódunkat őrző hajazonosító ötletét nem sajátíthatta ki, mert ugyanez még legalább három művésznek eszébe jutott. Köztük a sydney-i Jordana Maisie-nek, aki nem volt rest útlevelébe tincsekből föliratot ragasztani: biológiai adottságaink alkalmatlanok személyiségünk azonosítására. Annál megfelelőbb a megkülönböztetésre lépteink sajátos ritmusa – így gondolja az amerikai Nina Waisman, aki úti okmány helyett saját sétáját küldte be, videón.
Másnál a személyazonosság hívószóra leginkább a dögcédula, a múzeumi belépő vagy a gésafehérre sminkelt, kimonóba szorított Barbie baba rímelt. Meg gyerekkori emlékekkel, szárított rózsával, szárított lepkével és nagymama kávékavargatós kiskanalával teliaggatott emlékkönyv. És számítógépes vincseszter. Utóbbin a japán Noriaki Imai őrzi identitása bájtjait, de furcsamód a kiállításlátogatót kéri, segítsen megfejteni a kódot. A merevlemez sajnos megkarcolódott…
De vajon miért pont most jutott a japán-amerikai művészházaspár eszébe ez az (ál)okmánykiállítás, ötven évvel a provokatív antiművészeti irányzat, a fluxus útlevélvíziói után? Vagy említsük a világhírű grafikus-karikaturistát, Saul Steinberget: ő 1955-ben, „Steinberg’s Passeport” című kötetében rajzról rajzra figurázza ki a fontoskodó hivatalnokokat, az útlevelek és személyik formájában identitást adományozó bürokráciát.
Ám az útlevélgondolat nemcsak Amerikát járta körbe. A kanadai Inter/le Lieu művészeti kollektíva tagjai 1995-ben Berlin és Krakkó után Budapestre kanyarodtak, hogy itt nyissák meg Nomád Territórium nevű fiktív birodalmuk következő konzulátusát. A kék útleveleket kiadó hivatal a Liszt Ferenc téri Artpoolban is csak egy napig tartott nyitva, aztán művész-bürokratái továbbálltak Genovába, Marseille-be és Barcelonába.
– Annak, hogy Rumi Tsudáék épp 2007 elején indították útjára saját paszportprojektjüket, valószínűleg az akkoriban egyre agresszívabbá váló Bush-adminisztráció az oka – magyarázza a 2B Galériát vezető Böröcz László. Képzőművész bátyja, az Egyesült Államokban élő Böröcz András eközben kétkilós veknikalappal a fején fintorog a háttérben – négy darab igazolványképen. Miért ne jelentkezett volna a tavalyi felhívásra, ha ennyire biztosan tudja, hogy Breadland (Kenyérország) határának átlépéséhez csakis ilyen vízumfotókat fogadnak el?
Valaczkay Gabriella
2008. december 10.