Egy hátizsák, valamint az emlékezés lehetetlensége. Flohr Zsuzsi képzőművész a nagyapja, Flohr Gyula életét kutatja. Munkaszolgálat, partizánharc, pusztulás, túlélés és újrakezdés történetei.
Flohr Zsuzsi: Életlehetőségek
Kurátor: Pacsika Márton
2B Galéria, Budapest, január 4-ig
Flohr Zsuzsi nagyapja, Gyula 1945 tavaszán hazajött Szerbiából, ahol előzőleg, ahogyan maga fogalmazott „felvette a kapcsolatot Tito partizánjaival”, s azt megelőzőleg a bori rézbányában volt munkaszolgálatos. Pontosabban Laznicában, a bori komplexum egyik altáborában. Csapody Tamás jogász-szociológus két könyvet írt Borról és a munkaszolgálatról, rendkívül aprólékos kutatással állítja össze mindazt, amit Borról tudni lehet, s gyűjt össze név szerint minden érintettet. Itt volt sokak mellett munkaszolgálatos Radnóti Miklós – az embernek azonnal ő jut eszébe -, de itt volt munkaszolgálatos Frank János művészettörténész, és György Lajos is, György Péter apja. Ezt az Apám helyett (Magvető, Budapest, 2011, 10.) című könyvből is tudhatjuk.
Mi várt arra, aki hazatért, aki bár kikeresztelkedett még gyermekkorában, zsidónak nyilvánították, miként lehetett új életet kezdeni? György Péter apja és Flohr Gyula két életszemléletet képviselt. György Lajos bízott abban, hogy a második világháború után új élet kezdődik, tabula rasa, amiben nem bélyegzik meg, „szabad akart lenni” és erre esély látszott lenni. A hazatérő Flohr Gyula viszont nem hisz ilyesmiben, bizalmatlan, csak önmagában, saját stratégiájában bízik, aminek helyességét épp az igazolja, hogy hazatért.
Flohr Zsuzsi: Kutatói szoba, részlet, 2018. Fotó: Zana Krisztián
Egy eltűnt tárgy segít Flohr Zsuzsinak megérteni, mi is volt ez a stratégia. „Meg akarom érteni, hogyan élte túl” – írja a művész a kutatási naplójában. Mindig legyünk felkészültek, gondolkozzunk előre, tudjunk kicsit többet, mint mások. Ez a stratégia segítette hozzá a túléléshez. Bár a családban jó ideig nem beszéltek róla, egyszer csak eljött az idő, amikor Flohr Gyulának válaszolnia kellett fia kérdéseire. A hallgatást egy tárgy törte meg. Volt a nagypapának, vagy ahogy a családban hívták, Gyuszinak egy hátizsákja, amit akkor csináltatott, amikor behívták munkaszolgálatra. Csináltatott még egy pár jó bakancsot, egy viharkabátot és egy neszeszert is. A hátizsák vállpántja úgy volt kialakítva, hogy egy kilogramm kockacukrot tudott benne elrejteni. Életelve szerint ugyanis napi két darab kockacukor és egy liter víz életben tart a legrosszabb időkben is. Ezzel a hátizsákkal ment később Gyuszi fia, János iskolai kirándulásra a háború után, s a pántjában felejtett kockacukor feltörte a vállát. Vagy másképp történt? János és húga Marcsi másképp emlékeznek, mikor került elő, s hogyan is nézett ki, mekkora volt a hátizsák.
Flohr Zsuzsi: Nagyapám hátizsákja, 2016, 2018. Fotó: Zana Krisztián
Flohr Zsuzsi nyomozásba kezd, meg akarja találni és ismerni családja eltűnt tagjait, nevüket, életüket. Ezért kezdi kérdezni apját és nagynénjét az ő apjukról. A hátizsák időközben eltűnt, s csak a két ember emlékezete őrzi. Az elkallódott hátizsák a nagynéni, Marcsi emlékezetében kisebb, a belevarrt kockacukor is kisebb, mint János, az apa emlékezetében. Zsuzsi megvarratta a hátizsákot, de nem az úgynevezett igazságot kereste, azt, amilyen a hátizsák tényleg volt, hanem mindkét visszaemlékezés alapján, két méretben, két hátizsákot. Anyagiságot adott a megfoghatatlan és bizonytalan emlékezetnek, tárgyi mivoltában tette láthatóvá magát a bizonytalanságot, a pontatlanságot. Az emléket készíttette el és nem magát a dolgot. S az eredmény: mintha a férfi emlékezet „nagyobb” lenne, mint a női. A kiállítás több szálon érinti a nemek közötti viszonyok kérdését. Például abban is, hogy a magánéletében, családjában lehet autoriter és dominanciára törekvő az a túlélő, aki más összefüggésben maga is egy elnyomó rendszer áldozata.
Flohr Gyula az Eszencia bolt előtt, 1945 körül
Zsuzsit nem fűzték igazán szoros szálak a nagyapjához, nem is ismerhette túl hosszú ideig, 12 éves volt, amikor Gyuszi meghalt. Most művészként a történész és a kutató pozíciójába helyezkedve kutatja családtörténetét, a holokauszt történetét. Bár ő maga sosem látta ezt a tárgyat, a családi legendárium része, tanulságot, családi bölcsességet hordoz. Gyuszi történeteit a nagymamán keresztül ismeri, de a háborúról a nagymamának nem volt szabad semmit sem mondania. Amikor Gyuszinak el kellett magyaráznia, mire is szolgáltak a kockacukrok, csak akkor kezdett beszélni a holokausztról. A hátizsák eltűnt, csak az emlékezet őrzi, és ezt az emlékezetet rögzíti a kutató-művész, interjúiban beszél a két testvér, mond el olyasmiket, amik talán egymás számára is újdonságokat, korábban nem ismert dolgokat hordoznak. A beszélgetés, interjúzás, kutatás egymással párhuzamosan folyt, és a kiállítás idejére sokkal többet tudtak már Gyusziról, a családról és egymásról, mint korábban. Az interjúk legalább annyira szólnak azokról, akik beszélnek, mint akiről vagy amiről beszélnek. Zsuzsi személyében a harmadik generáció kérdezi a második generációt a túlélő nagyapáról. Aki nem akart a túlélő szerepébe szorulni. A nagyapa nemcsak a munkaszolgálatot, zsidóüldözést élte túl, hanem a szocializmust is. A kurátor Pacsika Márton koncepciója szerint a kelet európai vállalkozó férfi útját is meg akarta jeleníteni. Valamiféle polgári élet és kultúra tárgyai jelzik, ahogy a nagynéni fogalmaz, a kecskelábú, műanyag szörnyűségekkel szembeni ellenérzést. A kiállítás kitágult, nemcsak a munkaszolgálatról, egy család történetéről szól a háború és a holokauszt idején, hanem a háború utáni kelet-európai életről, a szocializmus idejéről is. Ehhez egy szerencsés „lelet” is segítette a művészt.
Flohr Zsuzsi: Eszenciák, olajpasztell, kréta, papír, 2018, 113 x 138 cm. Fotó: Zana Krisztián
A kiállítás megnyitása előtt két évvel találtak rá (Kékesi Zoltán segítségével) a Washingtoni Holokauszt Múzeum archívumában arra a dokumentumra, amelyből a kiállítás címét is kölcsönözték. Egy üzlethelyiség bérleti joga iránti kérelemre, amelyben Flohr Gyula indokolja, miért is volna ő érdemes a bérleményre: „Zsidó származásom miatt az elmúlt rendszerek üldözéseinek voltam szenvedő alanya. – Jogfosztott voltam, üzletemet elvették, engem kényszermunkára deportáltak, a szerbiai rézbányákban dolgoztattak. – A hírhedt bór-i táborból megsemmisítő lágere kísértek, ahol pár héttel azelőtt négyezer bajtársamat kivégezték. – Bajtársaimmal a szerbiai hegyek között Tito tábornagy partizánjaival felvettem az érintkezést, a minket kísérő keretlegénységet lefegyvereztük és foglyul ejtettük. – Mint partizánok tevékenykedtünk Szerbiában, majd Magyarország felszabadulása után hazatértem, hogy családomat, édesanyámat, testvéreimet felkutassam. – Családomból azonban alig találtam életben valakit, mert részben deportáltak, édesanyámat pedig itthon pusztították el. – Feleségül akarok venni egy hadiözvegyet, akinek férjét, fiatal ügyvédet munkatáborban ölték meg. – A kért üzlethelyiség tehát két olyan embernek adnak [sic] kenyeret, akiket eddig minden életlehetőségtől megfosztottak.” Egy későbbi fényképen ott látjuk Gyuszit fehér köpenyben, a boltja előtt, amelyben likőresszenciát, háztartási vegyi anyagokat és festőhengereket is árult. Vagyis láthatóan mindent megpróbált, csak hogy éljen, és eltartsa családját.
Flohr Zsuzsi: Bocskai utca 16, olajpasztell, kréta, papír, 2018, 113 x 138 cm. Fotó: Zana Krisztián
Flohr Zsuzsi lényegében itt, a világ túlsó feléről visszakerült, archivált iratban olvasta először Gyuszi saját szavait arról, ami vele történt. Saját helyét, saját generációjának a helyét is keresi az emlékek között, hisz immár mások emlékeire is emlékszik, ezek már az övéi is. De míg az emlékek, emlékezés folytonosságot, személyes kapcsolódást jelentenek a generációk között, az archivált emlékből nyom lesz (Paul Ricoeur: Emlékezet -felejtés-történelem. In Narrativák 3. A Kultúra narratívái. Kijárat Kiadó, Budapest, 1999, 57.).
A hivatalos iratokból összeszedett nyomok, a családtagok emlékei, a tárgyak Flohr Zsuzsi igyekezetéről szólnak, hogy tanú legyen és a saját jelenében értelmezze a nagyapa személyét, a vele történteket, és mindezt megörökítse az utókornak. Végső soron, hogy megtudja: hogyan kell túlélni. A művész mint történész szilárd tényeket keres, nagyapjának nyomait az intézményesített történelemben. Csapody Tamás személyében kiváló kutató segíti abban, hogy amit csak lehet megtudjon, s úgy „ahogyan a dolgok tényleg történtek”. Ugyanakkor az oral history módszerével begyűjtött személyes emlékezet, magának az emlékezetnek a vizsgálata e vállalkozás reménytelenségére figyelmezteti.
Turai Hedvig
2019. 01. 02.