Viktor Pelevin érdekeseket ír, például azt, hogy a rendszerváltás előtt még arról álmodozott, hogy mihelyst lehet, Budapestre utazik, majd amikor ennek eljött a lehetősége, Amerika felé vette az irányt. Azt is írja, hogy Közép-Európa olyan, mint egy élénk rózsaszín ruhában tetszelgő nő, aki ha levetkőzik, azonnal kiderül provincializmusa, meg hogy Közép-Európánk olyan, mint egy csap meleg és hideg vízzel, amelynek mindkét csövén éppen hogy csak csöpög valami.
Találó, de ehhez képest az orosz csapból tél közepén még csak nem is csöpög a gáz, mert az oroszok Napóleon-korabeli nagyhatalomnak képzelve magukat bekeményítenek, mert most lehet, itt a hideg, s miközben macsó izmaikat mutogatják, szánalmas, lepattant külvárosi verőlegényeknek tűnnek.
De ki meri ezt nekik megmondani? És ki meri megmondani Putyin elnöknek, aki Hitler nyomdokaiba lépve festegetni kezdett, hogy az, amit kreál, például a gyermeki amatörizmussal, élénk színekkel leképezett ablak függönnyel és a fél négyzetméteres aláírással egyszerűen rettenetes? Nem fogja épeszű ember, mert tudja, hogy azután többé nem köt életbiztosítást vele senki, jobb a csend, az akol melege.
Elindulok a hazai képzőművészet újabb hajtásai iránt érdeklődve a Ráday utcán, s végül a 2B Galériában kötök ki a Pinczehelyi család című kiállításon, ahol apa és fia műveit látom. Ezek közül leghangosabban az apa, Pinczehelyi Sándor hatalmas printje szól, melynek bal felén az ikonná szenesedett, unalomig ismételt, közhellyé kopott sarló-kalapácsos fotója van vörös-feketében, mellette ő ugyanabban a pózban a mából, üres kézzel fekete-fehérben. A cím: Almost 30 Years 1973-2002. Vagyis, ha jól értem, azt üzeni, hogy bár elmúlt harminc év, és a kézből eltűnt a két fegyvernek nem minősülő tárgy, a helyzet ugyanaz maradt, sőt, talán még rosszabb, hisz ma már lázadni sem lehet, mert látszólag nincs mi ellen, nincs ideológia és nincs fegyver, csak a pénz és a színtiszta hazugság, így nem egyértelmű, hogy ki és mi ellen is kellene lázadni, emellett a lázadás ciki lett, a vereség egyfajta bevallása, bár lám, a lázadás is, ha jól ellenőrzött, jól eladható, konvertálható árucikk, sőt.
Érdekes, hogy sok év után Pinczehelyi Sándornak ismét ezt a művét kell viszontlátnunk, mintha tényleg a megannyi év alatt nem történt volna jóformán semmi, bár persze történt, talán ő is csinált mást, mások meg igencsak sok mindent, akik viszont nem kerültek bele a kánonba, mert nem voltak kéznél, kézenfekvők, akolba valók.
Amint az jóval kisebb méretű festményeiről és porcelántányérairól kiderül, ma is dolgozik, de máshogyan. Újabb művein a sarló-kalapácsot és az ötágú csillagot a hal, a keresztény szimbólum váltotta fel, ki tudja, milyen idők és hatalmak jöhetnek még, nem árt felkészülni, bár egy képet úgy ideologizálnak meg, ahogy csak akarnak, a kritikai is bemagyarázható ellenkritikaiként, így az, hogy ki mit fest, jóformán tökmindegy, a kérdés ott dől el, hogy ki megy be az akolba melegedni és ki nem.
A fiú, Pinczehelyi András, talán eme helyzet felismeréséből kiindulva olyan képeket fest, amelyeken szimultán és egyenrangú értéktelenségben történik a szereplők által megjelenített valamennyi hétköznapi tevékenység, az evés, a telefonálás, a kúrás, a képeladás, azt sugallva, hogy az egész ország mára igazából egyetlen hatalmas buli lett, ahol bár a bulizók legjava le lett kaszabolva egyszerű pénzelvonási nyomorba döntéssel, mégis még ők is vidámságot tettetve táncolnak, miközben nézik, ahogy romba döntőik vidáman kúrnak, hánynak és koccintgatnak, mert tudják, ha netán kimutatják, hogy ez nekik nem tetszik, akkor a helyük még távolabb esik majd az akol melegétől.
Nézelődöm, majd a galériavezető Böröcz László mutat néhányat a megnyitón készült fotókból, egyikükön Antal István Juszuffal, a filmessel, esztétával, a képzőművészeti avantgárdot és az undergroundot egyedülállóan jól ismerő és átlátó élő lexikonnal, s ekkor döbbenek rá, hogy te jó ég, hát vannak még olyanok, akik mégsem húzták meg magukat valamelyik akolban.
Csak hát az ilyenek bizony nagy árat fizetnek ezért, mert nem többet és nem kevesebbet kapnak cserébe, mint az örök kirekesztettséget minden jóból, bár cserébe nekik adatik meg az, ami mindennél többet ér, a függetlenség és a szabadság, bármilyen furcsán is hangozzon, még ebben az egyre félreesőbb, agyonakolosított provinciában is, amelyben élünk.
(Családok VI., Pinczehelyi család, 2B Galéria. A kiállítás február 14-ig tekinthető meg.)
drMáriás
2009. január 23.