Kontroll
2B Galéria, Budapest, 2009. június 28 – augusztus 31.
„How can art remain politically significant without assuming a doctrinal standpoint or aspiring to social activism?” (Francis Alys)1
Az Árulkodó nyomok tulajdonképpen, mint azt megtudtam, egy új, valamelyik kereskedelmi csatornán futó tévéfilmsorozat címe. A lényege az, hogy a főszereplő kriminológusok mindenféle technikai eszközök segítségével bűntények nyomaiból kiindulva rekonstruálják az eseményeket, és végül természetesen elfogják a bűntett elkövetőjét.
Azért adtam mégis ezt a címet a 2B Galéria könnyed, nyári kiállításként semmiképp sem aposztrofálható tárlatáról szóló írásomnak, mivel szerintem a Kontroll hívószava a rekonstrukció lehetett volna. Szó szerint és képletesen is sor kerül erre a kiállított művekben, amelyek között a videók és a fotók domináltak.
A látogató mindjárt a kiállítótér bejáratánál avval szembesült, hogy csak lábujjhegyen egyensúlyozva, vigyázva lépkedhet tovább, a padlót ugyanis furcsa alakú kis gipszszobrocskák, Laurent Mareschal installációjának részletei lepték el.
A kiállításról szóló alapinformáció birtokában, amely szerint a művek -… két, végletekig ellenőrzött és halmozottan kérdéses helyzetben levő társadalom – Izrael és Palesztina – táj- és portré-képeivel szembesítenek minket-,2 a néző mindjárt fenyegetésre gondol, veszélyt sejt… A földön elszórt és a fal mellett felhalmozott szobrocskák például leginkább kézigránátokra vagy taposóaknákra emlékeztetik.
Kiállítási részlet; Laurent Mareschal, Tami Notsani munkái
Š Fotó: Kudász Gábor Arion
Ezek után mosolyogtató a felfedezés (saját kényszeres asszociációinkon derülhetünk), hogy a szobrok tulajdonképpen kaktuszfügék, a régió kedvelt gyümölcsei, melyek az ott élők számára szimbolikus értékkel bírnak.
A galéria legnagyobb helységében látható fotók, Tami Notsani és Simcha Shirman munkái, -kortárs archeológiai leletek- 3: szintén rekonstrukciók, az emlékezet számára támpontul szolgáló tárgyi dokumentumok. Egy állapot, egy sokszor leginkább az abszurd szóval minősíthető helyzet fotópapírra rögzített lenyomatai. Kihalt tengerpart, szinte néptelen strandok, amelyekre csak a riadót vagy készültségi állapotot bejelentő, villanyoszlopokra szerelt hangszórók vetnek árnyékot. Semmire sem szolgáló épületmaradványok, teherautóés épületbelsők, ottfelejtett, valamikor bizonyára létfontosságú, bomlásnak indult tárgyak, látszólag sehová sem vezető utak. A fotókon életnek szinte nyoma sincs, úgy tűnik, hogy a művészek szerint ezeknek a kordokumentumoknak ez az egyik legfontosabb karakterisztikuma. A képeket felidézve egy furcsa párhuzam, ám ha jobban meggondolom, inkább ellenpélda jut eszembe, az idei Mediawave díjnyertes szerb alkotása, a Viszlát, hogy vagy? 4. A film képi alapanyagát szintén archív (a balkáni háború a mindennapokon hagyott nyomait rögzítő) dokumentumfelvételek alkotják, amelyeket a rendező szatirikus aforizmákkal kommentál. Ezek a felvételek azonban nem „sterilek”, sokkal inkább azt mutatják, hogy ezek a nyomok, maradványok miként épültek be a mindennapokba – olykor épp a túléléshez szükséges humor és irónia segítségével – , hogyan hasznosítják őket, miként veszi (újra) birtokba az élet a mementóként árválkodó objektumokat. Az izraeli (Simcha Shirman) és a Franciaországban élő (Tami Notsani) komor fotográfiáira azonban elsősorban a szikárság, a tényfeltárás igénye, és a monotóniából talán szükségszerűen következő melankólia jellemző.
Simcha Shirman
Izraeli tájkép, 2000, fotó
Laurent Mareschal
White Line, 2007
Francis AlYs
Green Line, 2005
Szintén a rekonstrukció a témája a vetítőteremben pergő két filmnek, Ronen Eidelman Manshia szelleme (2007) és Laurent Mareschal White Line (2007) című alkotásainak, amelyek mindegyikében a krétapor játssza a főszerepet.
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az egyébként jó minőségben és fényviszonyok között vetített filmek műélvezetéhez nem feltétlenül szükséges a térben ágaskodó ketteslétra és egyéb installálási eszközök, használati tárgyak látványa). Eidelmanra jellemzőek az olyan helyspecikus akciók, mint amilyen a központi kiállítótérben látható, Weimarban forgatott filmjének tárgya is (egy izraeli katonai dzsip kétdimenziós papírmakettjét sétáltatja végig a városon), vagy például budapesti akciója, amelynek során fordítói segítséggel eredt a Ráday utcában és környékén fellelhető névtáblák nyomába. Ez utóbbi során ismert és kevésbé ismert személyek neveivel szembesítette az adott házban vagy utcában élőket: villámkimittud-interjúkat készítve szedte, gyűjtötte össze azokat a dr. Prokopp Sándorral, Dórits Istvánnal és társaikkal kapcsolatos információkat, amelyeket azután angol nyelvű változatban a galériában a látogatók rendelkezésére bocsátott. Ezek az akciók is sajátos rekonstrukciók: a személyes és kollektív emlékezet találkozási pontjainak leképezései. Manshia szel-leme című munkája egy többszereplős performansz, amelynek során a közreműködők egy valamikori arab falu utcáit, fiktív térképet rajzolják fel pályavonalazók segítségével a Tel-Aviv és Jaffa között átjárót képező tengerparti park homokjára. A művész kezében térképpel instruál, s az arra járókat, kíváncsiskodókat is a performansz részesévé teszi: általuk nyer igazolást vagy épp kérdőjeleződik meg az akció lényege. A rekonstrukció nyomán létrejött efemer helységtérkép pedig, ha csak egy délutánra is, de az emlékezés, a békés művészi demonstráció helyszínévé válik. Ugyanilyen illékony a White Line, a Laurent Mareschal által meghúzott fiktív határ. A filmben Mareschal egy (kifogyhatatlan) krétaporos zsákot cipelve jelöli ki önkényesen egy izraeli és egy palesztin falu jövőbeli határát, amely nem azonos sem a jelenlegi (ugyanilyen illékony) határral, sem az 1967-es hatnapos háború nyomán rögzített úgynevezett Zöld Vonallal (Green Line).5 Helyenként egy-egy ösvényt követve, máskor csak úgy, a hegyoldalban, utcákon, vagy épp kertek alatt, játszótereket kettészelve szórja a krétaport a művész, azzal a paradox szituációval szembesítve nézőjét, hogy, miként azt az 1948 után zajló történelmi események és napjaink történései is bizonyítják, a határok kérdése néha csak a hatalmi önkényen múlik, ami időszakosan vagy akár tartósan, de tetszőleges pozíciókat is érvényesnek tekinthet. Az Izrael és Palesztina helyzetét jellemző feszültségterhes bizonytalanságban nincsenek mindenki számára érvényes határvonalak, s, mint azt Mareschal filmje példaszerűen bizonyítja, ebben a légkörben még egy egyszemélyes, ártalmatlannak tűnő művészi akció is fenyegetést jelent, aminek erőszakkal vetnek véget (ez esetben palesztin falusiak). A filmet nézve óhatatlanul felrémlik Francis Alÿs 2004-es munkája, a Green Line6, amelyet 2005-ben a jeruzsálemi Israel Museum önálló kiállítás 7 keretében mutatott be. A séta, amit Alÿs (Walter Benjaminhoz hasonlóan) több művében programjává tett, a maga érintőleges beavatkozás jellegével is poétikus-politikai aktus.8 A kiállításon bemutatott filmek közül László Gergely és Somogyvári Gergely munkája (Interjú Moshe Greenberggel, 2009) valahol a riport- és a dokumentumfilm határán mozog. A film tévéképernyőn fut, a tévé alatt kis üvegvitrin, benne sirályokat, vízimadarakat ábrázoló természetfotók. Az interjúalany egy motorcsónakban ül, a kérdező „láthatatlan”, a kérdések nem, csak a válaszok hallhatók. A férfi a munkájáról beszél: kiderül, hogy ő a tó felügyelője, amolyan vízi vadőr. A kamera hosszan időz a csónak körül keringő madarakon, amelyekről egy rövid ornitológiai kitekintés során meg is tudjuk, milyen fajtájúak. Természetfilm. Riport. Ahol a kérdezett mindenre válaszol, majd egyszer csak magától is beszélni kezd. Az idillinek tűnő hatalmas vízfelületről kiderül, hogy tulajdonképpen szennyvíz-derítő, amely a vízparton elterülő arab város szennyvizét fogja fel. A csónakban ülő férfi részletesen elmeséli a szennyvíztisztító létrehozásának történetét, ami a helyi kibuc teljes vízellátását biztosítja (az ivóvizet természetesen nem). Az elbeszélésbe időnként beleszövi a „tó” partján elterülő két város történetét is, amelyek között már egy ideje nincs átjárás. Viszont: minél több a (palesztin) városlakó, annál több a szennyvíz és persze a hasznosítható vízmennyiség az izraeli közösség számára. A víz, ami errefelé aranyat ér, Izrael számára már a múlt század közepe óta sarkalatos kérdés. Az egyre növekvő népesség és a mezőgazdaság igényei szinte megoldhatatlan feladatot jelentenek, amire, mint a film is bizonyítja, mégis van (szükség)megoldás. László és Somogyvári filmjének „főszereplője” azonban annyira magától értetődőnek tekinti a bemutatott helyzetet, hogy szinte a nézőt is meggyőzi arról, hogy ez a normalitás.
László Gergely, Somogyvári Gergely
Interjú Mosche Greenberggel, 2009, részlet; Š Fotó: Kudász Gábor Arion
Élvezi a munkáját, és kihasználja a vele járó apró örömöket a vitrinben látható fotók Greenberg amatőr természetfotói. A cikk mottójára röviden visszatérve azt hiszem, a kiállított munkák közül ez a film mutatja meg a leginkább azt, miként lehet politikailag szignifikáns művészetet csinálni dogmatikus állásfoglalás és a szociális aktivizmus igénye (és kényszere) nélkül. A munka ugyanakkor kisegít bennünket a nézőpont csapdájából is. A kiállítás anyagát nézve ugyanis összességében az a benyomásunk támadhat, hogy nem mentes némi didaktikus szándéktól. A művészek számára, érintettségük okán, annyira meghatározó a mindennapok drámaisága és feszültsége, hogy ez nem hagy teret a könnyedségnek, a fentebb hiányolt humornak, iróniának, amit mi, akik csak egy kiállítási kontextusban konfrontálódunk a helyzettel, adott esetben hiányol(hat)unk. Az interjúfilm azonban annyira közel hozza a feszültségteret, s ugyanakkor annyira mindennapiként ábrázolja azt, hogy a filmben így, anélkül, hogy bárki is keresné, „benne lesz” az élet.Nagy Edina
2009/9
1 Maradhat-e a művészet politikailag szignifikáns dogmatikus álláspont feltételezése
vagy szociális aktivizmusra való törekvés nélkül?
2 Részlet a kiállítási tájékoztatóból, szöveg: Stenczer Sári.
3 Uo.
4 Do vidjenja, kako ste? (2009, Szerbia), rend.: Boris Mitic.
Dayan izraeli védelmi miniszter nevéhez fűződik, aki állítólag zöld tollal (ami a legenda szerint kb. 75 000 dollárért kelt el az ebay-en) jelölte ki a térképen Izrael és Palesztina határát.
6 Az akció keretében Alys 2 napos sétát tett Jeruzsálemben, hóna alatt egy lyukas zöld festékesdobozzal. A séta útvonala lazán követte a Moshe Dayan vonalat.
7 Francis Alys: The Green Line. Israel Museum, Jeruzsálem, 2005. aug. 11 nov. 26.
8 Mark Godfrey cikkében (Walking the line. The art of Francis Alys) idézi Alys muvéhez fuzött kommentárját. in: Artforum, 2006/május