Átszellemült ikonarcát, világokat bejáró tekintetét Vajda Lajos kollázsa őrizte meg számunkra teljességében. „Első találkozásom Szabó Lajossal azonnal megrendítő és elbűvölő hatást tett rám – írja Kunszt György, a kevesek egyike, aki Szabó fiataloknak szervezett magánszemináriumának hallgatója volt. – A feje, az arca, a nézése, a testtartása, a hangja, a hanghordozása mind lenyűgözött, de rögtön fel is szabadított, fel is villanyozott, s ugyanakkor végtelen bizakodással töltött el. A testet öltött és túllicitálhatatlan szellemi elitet láttam benne.” Egy bekezdésben ez a halmozás — archaikus szobor, bizánci ikon, vagy (ha folytatnánk Kunszt idézését) maga Szent Pál — jellemezheti azt a gondolati heterogeneitást, amely következetlen nyitottság volt egy következetesen zárt korban. Kunszt 1946 nyarán találkozott Szabó Lajossal. A szeminárium a szűk körben zajló nevezetes „csütörtöki beszélgetésekkel” párhuzamosan zajlott, melyeknek a pszichológia, közgazdaságtan, értékelmélet, egzisztencializmus, indiai hagyomány, halmazelmélet, nyelvmatézis egyszerre és egymással összefüggésben volt a témája. A résztvevők: Szabó Lajos, Tábor Béla, Hamvas Béla, Kemény Katalin, Mándy Stefánia, később Kotányi Attila és Kunszt György. Szabó Lajos pozíciója pedig: „A minden pillanatban való rendszeralkotás az egyetlen alternatíva. Az Egész a rész törvénye. Az Egész fölött nincs törvény. Minden törvény az Egészben van.” A történelemnek nevezett távolságból látjuk: Kassák, Hamvas, Szabó Lajos, Erdély Miklós azok az erős személyiségek, akik az elmúlt zavaros században a tiszta gondolathoz ragaszkodtak, még ha nem is sűrűsödött ez mindegyiküknél nagy filozófiává. Kezdőpontnak számítottak a kereső fiatalok számára, mércének megfelelés és lelkiismeret között. A Ráday utcai, létének kilenc éve alatt szakmai tekintélyt szerzett és most fennmaradásáért küzdő, a „régi szép időket” idézően fűtetlen 2B Galéria Szabó Lajos 1957 utáni kalligramjaiból rendezett emlékező kiállítást. A főként géppapírra készült A/4-es tusrajzok indíttatását Kunszt György a szenvedélyesen olvasó Szabó Lajosra vezette vissza, aki a szövegre való reflexióit lendületes lapszéli jegyzetekben rögzítette. Az alábbi web-helyen: http://home.fazekas.hu/~lsuranyi/SZL/indexSZL.html látható is egy gót betűs Jaspers-könyv néhány oldala ezekkel a kalligrafikus kommentárokkal. A szövegről való leválás 1954-ben kezdődik, ekkortól jönnek létre önálló lapjai, amelyek közül a koraiakat elsőként Bíró Dániel és Kocsis Botond, két kései tisztelő mutatta be a Fiatal Művészek Klubjában 1980-ban. Szabó Lajos biztos kézvonású rajzai ilyen módon váltak a szellemi ellenállás változataivá az ötvenes években, majd funkciót váltva, a mester 1956-os távozásával, a sűrű szellemi közeg végleges elvesztésével ilyen módon a teremtő feszültség életben tartásának vibráló, ugyanakkor melankolikus eszközei lehettek. A művek néha mintha arcokat idéznének, vagy cselekményük lenne. A belelátás játszi módon kiegészítheti a kanyargó vonalakat, de lényegükhöz nem tartozik. Ezek a rajzok valószínűleg nem naplóként szolgáltak, hanem a tiszta szellem pillanatnyi állapotát lökték a papírra az emigráció évei alatt. A 2B Galéria Szabó kalligráfiái mellé az Európai Iskola néhány tagjának gyönyörűséges munkáit sorolta (a Pán-Mezei-gyűjteményből). Szabó ismerte Jakovitsot, Fekete Nagy Bélát és a többieket, de az útjuk nem volt közös. Szabó Lajos rajzaira az a kívánalom érvényes, amit ő maga Vajdával kapcsolatban fogalmazott meg: meg kellene akadályozni „a -forma-felbontók- individualistái közé való beskatulyázását”. (Megtekinthető április 23-ig.)
Bán András
Műértő 2011. április
Archaikus torzó
