Sodródó hasadék, 2b galéria, 2026. 05. 27.- 06. 26.
A Sodródó hasadék négy művész: Borbély Zita, Bori Om, Korodi Luca és Szilák Andrea kiállítása. Az MKE Doktori Iskolájában megismerkedő alkotók tárlatában saját világaik organikus hálózatban kapcsolódnak össze: olyan műalkotás-szövetet hoztak létre, amelyben együtt lüktetve jön létre a művek közös áramlása.
A tárlat címét adó kifejezést Jan Assmann A kulturális emlékezet című munkájából ismerhetik a legtöbben, ő idézi Jan Vansinát, a fogalom megalkotóját. A “sodródó hasadék” az Assmann által meghatározott kétféle emlékezet közötti átmeneti időt jelöli. A kommunikatív emlékezet az “innenső part”: ez néhány generációnyi időre vonatkozhat, amikor még élnek azok, akik az emlékeket átélték, így az emlékezés az emberek, csoportok közötti kommunikációban, s kvázi jelen időben valósul meg. A “túlsó part” a kulturális emlékezet, amikor már több generációnyi idő telt el, az emlékek beilleszkedtek az adott kultúra tágabb saját szövetébe, és rítusokon, ünnepeken, szimbólumokon, szokásokon keresztül nyilvánulnak meg.[1] Jelen kiállításunk fogalom-értelmezése is fontos inspiráció ahhoz a képhez, miszerint tehát a “két (relatíve megragadhatóbb) part” között ebben a bizonyos sodródó, tehát nem éles kontúrokkal, határokkal rendelkező hasadékban úsznak, legebnek, áramlanak az emlékezet darabjai, hordozói, és keresik egymást, kapcsolódnak, s egy új együttállásokban hatnak tovább, valójában mindkét “part” irányába.
A négy alkotó a címet nagyrészt annak költőisége miatt választotta – éppen azért, mert tágassága és elmosódottsága teret ad az emlékezés természetéről való asszociációk és tapasztalatok szabad megfigyelésének és azok formákba öntésének. A művek egyszerre személyesek, sokféle módon, ugyanakkor mindegyik erősen kötődik természeti formákhoz és terjeszti ki az emberi emlékezet horizontját valami időtlen, konkrét helyhez sem feltétlenül köthető, mitikus világ felé.
A 2b galéria hátsó, belső termében Bori Om videóját látjuk.[2] A művész családja három nőtagjának, a dédanya, a nagymama és a nagynéni történeteit egy, a hármasságot vizuálisan is érzékeltető, háromcsatornás videón beszéli el. A vetítést befoglaló installáció szerves része egy folyó kanyargós sávja, amely az ablakon “lefolyva”, majd a padlón, ezüst szalagként a lábunk alatt tekereg tovább, s rajta felirat: életút, illetve: tájként bejárható. Így a nézőt mintegy a folyó fölé helyezi, madártávlatból tekintünk a tájra – akár a bejárható tájként elénk terülő családi emlékezetre. A vetítésben lassú tempóban, a nem-lineáris narrációhoz igazodva tájképek, álomszerű látványok, családi fotók váltakoznak, a képekkel kiegészülő töredékekből kapcsolódnak össze a nézőben az egyes történetek. A vetítés előtt egy szabálytalanul ívelő, áttetsző, fehér tüllfüggöny lebeg. Ez bizonyos szögekből kitakarja a videókat, vagy épp megduplázza, amit látunk. Mintha az emlékek saját valósága és a róla bennünk élő képek közé simulna egy finom réteg, amely át is látszik, de torzít is. A feliratok is duplázódnak rajta, ahogy a narratívánk, s a konkrét szavaink is újra-íródnak az emlékek felidézése során. Az installáció szerkezetét adó folyó-szalag párja a vetített kép a Dunáról, amely sok szempontból központi szerepet játszott a nők történeteiben, és lüktetése, áramlása az emlékezet, a megőrzés, az elmúlás és megújulás asszociációit is hozzák.
S mintha tovább kígyózna a folyó, a kiállítótér közepén egy hatalmas, ágas-bogas uszadékfa fekszik, Korodi Luca installációjának[3] központi eleme. Az olykor festett ágai között húrok feszülnek, s formálják így valami különleges hangszerré a fadarabot, üregében hangszóró, mellette sztetoszkóp. Ha jól figyelünk, ha a mélyrétegekbe hallagtunk, feltárul, hallhatóvá válik mindaz, ami útja, sodródása során beléivódott. A hangok, amelyeket lebegése során hallott, a történetek, amelyek foszlányokként őrződtek meg rostjai, ágai között.[4] Ugyanakkor a vízen úszó halott gyökérdarab a traumatikus családi és társadalmi emlékezetre is utal, a víz felszínén úszó halottak emlékét is magában hordozva. Az installáció a falon függő kockás textilen lévő képekkel egészül ki[5], amelyen az uszadékfa és annak részleteinek festői, képi továbbgondolásai sorolódnak egymás mellé. Az ágak, a természet szabálytalan, öröknek tűnő darabjai vezetnek át a belső helységben található másik Korodi munkához. Itt vitrinben, akár egy természettudományi múzeumban, ágakat, növényekeket és rájuk reflektáló, a falról ismerős képi-reflexiókat látunk, amelyek keretezik, kísérik és kitakarják a látszólag semmihez sem, egymáshoz sem feltétlenül kapcsolódó szövegeket. A részletek az ember lényegéről beszélnek, akár az olymposzi istenekkel kapcsolatosak, akár az egyik legősibb cselekvés, a háború kapcsán írják le az ember alapvető természetét, akár szöveg-montázsként különleges módon sorolódnak benne egymás mellé látszólag véletlenszerű mondatok. Mintha egy vizuális naplót látnánk, ugyan nem személyes történetek emlékeivel, de nagyon is bensőséges gondolatokkal az emberiség ősi motivációiról és eredetéről.[6]
Szintén ebben a helységben kapcsolódunk vissza vizuálisan ahhoz az emlékezési módhoz, amit Bori Om videóján láttunk, jelesül a fotók és képek által megidézhető emlék-dimenziókhoz. Szilák Andrea videómunkáján[7] egy, földre vetített zenedoboz belsejét látjuk, sokszorosára nagyítva, s hallhatjuk annak zenéjét, ahogy a kis fémlapocskák lecsusszannak a lassan forgó henger apró tüskéiről. Ha hiányzik egy lap, ha kimarad egy ütem, ott csenddel szembesülünk hang helyett, megtörik az eredeti, harmonikus hangzás – s valóban, a dédapa zenedoboza éppen így, hiányosan működik, s hoz létre a család számára egy disszonáns, de így saját dallamot. A mű a II. világháborúban eltűnt dédapa, és az ő hiányának a család történetét alapvetően meghatározó mivoltáról szól – amely egy egész generáció közös tapasztalata.
Szilák másik, ebben a teremben található műve egy távoli családtag fotóalbuma.[8] A benne található fotók többféle hiányról és jelenlétről szólnak. Szinte kizárólag a televízióról látunk fényképeket, amelyek akkor készültek, amikor a TV-ben éppen egy szent helyről készült adás ment. Így a képernyő közvetítette másodlagos valóság fényképei ezek; egy, a fotós által el nem érhető világból beérkező apró darabok megragadása, megőrzése a gyűjtemény, gondosan előhívott képekkel, albumba rendezve, akárha saját utazások képei lennének. A fotózással, előhívással övé lett az emlék – legalábbis az érdeklődése és a megőrzésre irányuló cselekedeteinek emléke mindenképp.[9]
Szilák munkáiban a kiállítás két pólusa is kapcsolódik: a kézzelfogható(bb) és személyes emlékezet-dimenziók a természetközeli, panteisztikus minőségekkel, látásmóddal. Ez utóbbi világból való műve a nyitó teremben látható – Korodi uszadékfájával és Borbély Zita mitikus installációjával alkotva izgalmas szövetet.
Szilák harmadik kiállított munkája[10] részben szintén fotó-alapú, de a montázs, amelyet a falon létrehoz, egy új, asszociatív valóságot hoz létre. A képkockákból összeszőtt szabálytalan formájú montázson egyszerre látunk barlangot, koponyát, szájüreget, megfejthetetlen részletek a téridő és a világ különböző helyei, létformái közül. A falnak és a képnek támasztott göcsörtös faágak mint valami csatornák, kacskaringós utak, vagy éppen vízfodrok (vö. Duna, uszadékfa), hajszálerek jelennek meg, amelyeken közlekedni lehet ebbe a világba. Mintha a földön látható leletek, fogak-kövek fel tudnának menni vagy épp ezeken át jöttek le a montázsból. A szemünket mindenképp vezetik egyiktől a másikig. Mellette, a másik falon pedig felirat, szintén Koroditól: egy újabb, a tárlat olykor váratlan pontjain felbukkanó, egyforma, szabadon lebegő mondatai közül, amelyek mégis erős asszociációkat hoznak a művek és azok kapcsolódásai szempontjából. “A barlangüregek nyelőcsövek.” – szerepel itt, amely mondat erősen orientálja a látvány értelmezését, átérzését. A felirat alatt barna rög, egy darab uszadék, tapló. A mű címe: BFL 1156-7. Egy kód, a háborús bűnösségi eljárások aktáié – így nyílik tovább a tárlat világa a minden anyagban emlékként lerakódott kollektív traumákra.[11]
És a föld, mint emlékek hordozója Borbély Zita művében is alapvető.[12] Egy földnyelven ismerős és meghatározhatatlan leleteket, csontokat, köveket, látunk, mint ősi kincseket; üvegszilánkokat, amelyeken a múlt képeit tükröződnek, töredékesen, ahogy valóban is vannak bennünk; tárgyaink lenyomataival – Borbály Zita installációjában egyszerre sűrűsödik egy eltűnt idő létezése, ugyanakkor a mű a jövőbe is tekint. A szimmetrikus, lágyan ívelő, akár víztükörre emlékeztető földnyelv közepén valóban mintha egy kis tavat látnánk – a víznek, mint az emlékezet őrzőjének, hordozójának újabb asszociációját kapva a tárlaton. A földnyelven egy teremtett-konstruált, szabályos-geometrikus-szögletes lény tekint ránk. Így egyszerre ősi, mitikus, jelen idejű és a jövőből érkező, még ismeretlen, amit látunk. Az installáció felett a falon, és kicsit távolabb egy-egy levél formájú lény is érkezik, és hordoz képeket a múltból, melyeket magába szőtt a természet, eggyé válva velük.
Az installáció előtt, a galéria dobogójának peremén, akár egy finoman megállító határvonal, betűk sora látható – ha összeolvassuk, furcsa hangokként, susogásként hallatszanak a fejünkben. Ahogyan az emlékek, és minden más is – mindenkiben máshogyan válnak létezővé. Más hangszínen, más ritmusban szólalnak meg bennünk, és másra emlékeztetnek, vagy furcsaságukkal épp semmi ismerősre, csak tapogatózunk egy ismeretlen világ felé az érzékeinkkel, ahogy próbálgatjuk meghallani őket magunkban.
Ennek a Sodródó hasadéknak az áramló vizében, ködében bukkannak fel egyszerre, egymást követve, egymást átitatva az időtlen, ősi, és a nagyon is konkrét időpontokhoz köthető, nagyon is kézzelfogható emlékeink. A szavakba önthető, a képekben megragadható és a csak mélyen, a zsigereinkben érzett múltak közös jelen idejében járhatunk itt: úgy tűnik, mindannyiunk minden tapasztalata egyszerre létezik, és mindenben jelen van.
Somogyi Zsófia
[1] Lásd: Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Atlantisz Kiadó Budapest, 1999, 2004. pp. 49-57.
[2] Maria Josefin Margarete / videóinstalláció (00:08:25), 2029
[3] Psychopompus / dunai uszadékfa gyökér installáció, sztetoszkóp, hangmontázs, Stix, damil és fémhúrok (rossz hegedű, cimbalom, brácsa, csembaló és gitár húrok)
[4] A mű mint hangszer, mint valami, amit mi itt a jelenben megszólalthatunk, hogy hangjait kiadja – egy performansz keretében életre is kel ez a hangszer, a kiállítás berlini verziójában.
[5] cím nélkül / kollázsok
[6] vitrin / vegyes technika és források / uszadékfa / könyvek / vázlatfüzet / vers (rövidített műleírás)
[7] Ahol elválunk, ott találkozunk /egycsatornás videó, 00:04
[8] Epifánia / 18 db archív felvétel albumban, Gerócs Erzsébet hagyatékából
[9] A kikészített kesztyű az album mellett egyértelműen technikai megoldás arra, hogy ujjlenyomataink ne tegyék tönkre az albumot, annak nézhetőségét – mégis, ennek a kiállításnak a kontextusában, főként éppen ennek a műnek a kapcsán erősen szimbolizálja azt is, hogy nincs közvetlen hozzáférésünk. Úgy tűnik, nem csak a múlthoz, de a jelenhez sem. Mint ahogy azt is, hogy gondosan bánjunk – mindkettővel.
[10] A csontjaik, a csontjaim / ágak, textilprint, kerámia
[11] BFL 1156-7 / objekt / tapló uszadék
[12] Elmúlók, visszatérők / Fa, papírmasé, ceruzarajz, üveg, vetítés