Ezen a kiállításon gondolkodva eszembe jutott a néhány évvel ezelőtt a Műcsarnokban rendezett, Egy város entrópiája című kiállítás. Nem is annyira a vizuális párhuzamosságok miatt, hiszen az egy videóművészeti kiállítás volt, itt pedig túlnyomórészt objekteket, tárgyegyütteseket láthatunk. De a műcsarnokbeli tárlat az elmúlt évek legnagyobb szabású, A város építőanyagaihoz hasonló tematikájú kiállítás volt, mely az entrópia hívószavára épített.
És a várossal véget is érnek a párhuzamosságok, mert az entrópiának, vagyis a rendezetlenségnek az itt látható művekben kevés szerepe van, mint ahogy a kiállításon szereplő művészek akciói, interakciói sem eredményeztek entrópiát ez esetben a városi térben. A kiállított művek inkább apró, szinte láthatatlan beavatkozások, sok esetben áthelyezések, displacement-ek eredményei. Nem, vagy alig látható nyomokat hagynak maguk után. Nem tűnik fel a Dunából kimert víz hiánya, az odébb helyezett kövek lenyomata, a kidobásra ítélt tárgyak nem hiányoznak senkinek. Amit itt látunk, bizonyos értelemben „újrahasznosító” művészetnek is nevezhetjük, hiszen eredeti funkciójukat vesztett, kiszolgált tárgyakat vagy azok darabkáit láthatjuk átemelve a galériatérbe, installációkba építve vagy sajátos kompozíciók részeiként a maguk funkció nélküli tárgyiasságában.
Ami a kiállítást végignézve feltűnhet a látogatónak, az a hiány, mégpedig az ember hiánya. Látjuk az emberi tevékenység, a gyűjtés, felhalmozás, szelekció eredményét, sok esetben az idegen és a hozott anyag szimbiózisát, de magát a végrehajtót, a cselekvő embert nem. Ami alapvető, antagonisztikus ellentmondásnak is tűnhet: egy, a városról, a par excellence az emberi együttélés aktuális, lassan szinte már minden más együttélési formát kiszorító típusáról szóló kiállítás ember nélkül? Ha valami, hát talán az emberi jelenlét hiánya vezethet rendezetlenséghez: e nélkül, a hozzárendelés lehetősége nélkül nehezebben identifikálhatóak a dolgok, beállhat egyfajta irányvesztettség.
Ezért is fontos itt a figyelem, ami az ilyen szimpla gesztusok – mint amiknek eredményeit itt láthatjuk – esetében elengedhetetlen. Ha nem figyelünk eléggé, még elsétálunk a galéria törött lavórból kialakított, Duna-vízzel töltött szenteltvíztartója mellett, nem vesszük észre a seprűket az utcai zászlótartókban, a műanyag kávéspálcikákat a szemetesre ragasztva, ahol ezeknek a talált tárgyaknak persze semmi keresnivalójuk. A kiállított művek különböző módokon materiális és immateriális összefüggéseire mutatnak és kérdeznek rá. Például arra, hogy az ipari architekturális tárgyak, maradványok, a város tárgyai hordoznak-e mást, mint a saját anyagiságuk, van-e bennük valami a város szellemiségéből? A különleges technikával megmunkált csatornafedél az áthelyezés, „muzealizálódás” után hordozója-e még valamiféle történetiségnek?
A kiállító művészek közül néhányan talán a szituacionisták sétáira emlékeztetve, a város toposzához szinte hozzátapadt kósza városi sétákat, az elvesztődést gyakorolva, céltalanul rótták az utcákat, összegyűjtve, felhalmozva, majd átalakítva a számukra értékesnek tűnő, másnak a szemétbe dobandó tárgyakat, vagy azok részeit. Ez is a város birtokbavétele, kisajátítása, a szokásostól eltérő használata, ami felülírja, transzformálja a birtokbavétel fogalmát. Első pillantásra talán személytelennek tűnhetnek ezek a munkák. Ez persze az anyagválasztásnak is köszönhető. Beton, fém, törött üveg, tárgytörmelék. Nehéz hozzájuk személyes történeteket kapcsolni. Ahogy a régebben igen népszerű, a város képét, a „városságot” meghatározó, manapság egyre ritkábban látható – és e helyütt röviden emlékezzünk meg a nemrégiben eltávolított bábszínházi neonfiguráról – neonfeliratokhoz is. De ha a felirathoz társítjuk a feliratmentő missziót mint művészi célt, rájövünk, hogy valaki számára még a mégoly neutrálisnak tetsző tárgyi elemek is sajátos jelentést hordoznak.
A kiragadás, áthelyezés gesztusa hirtelen láthatóvá teszi ezeket a neutrális, sokáig láthatatlan tárgyakat. Tudatosítja bennünk a figyelem irányítottságát, a mindennap gyakorolt, szándékos figyelmen kívül hagyást. Ez a kiállítás Budapesten van és valamiképp Budapestről szól. Közvetett módon az itt élő emberekről, még ha a munkák jó része a hiányt használja is megidézésükre.
Végezetül – eleget téve a keretes szövegszerkesztés szabályainak – egy, a fentebb említett Egy város entrópiája című kiállításon is szerepelt művészről, Cyprien Gaillard-ról ejtenék néhány szót, aki számára a város, a városi architektúrák szintén a széthullás, a szétesettség állapotában válnak igazán inspirálóvá. Gaillard azonban nem az apró gesztusok, hanem az explóziók híve: előszeretettel dokumentálja a városi terekben végrehajtott ipari robbantásokat, a városi építészet megsemmisülésének pillanatait, ám a későbbi feldolgozás során már csak az eredményt, a gigantikus méretű romhalmokat örökíti meg. Gaillard a romantika elkötelezett híve, a romok esztétikájának rajongója, aki az általa fotózott töredékek, törmelékek kapcsán a „romantika új, urbánus formájáról” beszél. Véleményem szerint nem kell a toronyházak robbantása után visszamaradt óriási törmelékhegyek esztétikája ahhoz, hogy a romantika új, urbánus formáiról beszéljünk. Sok esetben elegendőek hozzá A város építőanyagai is.
A város építőanyagai / Building materials of the city
Kiállító művészek: Batykó Róbert, Bálint Bence, David Renault (F), Guillaume Pellay (F), Gruppo Tökmag, Ishem Rouiai (F), Ken Sortais (F), Mathieu Tremblin (F), Pablo Tomek (F), Pinczehelyi Sándor, Soós Károly, TNPU (Telekommunikáció Nemzetközi Paralel Uniója, csődtömeggondnok: St.Turba Tamás) Kurátor: Kovács Kristóf, helyszínelő
Helyszín: 2B Galéria (1092 Budapest, Ráday utca 47.) és Telep Galéria (1075 Budapest, Madách Imre út 8.)
Megtekinthető: december 1-ig
Nagy Edina megnyitóbeszéde a 2B Galériában hangzott el.
Nagy Edina
Fotók: Kiss Emese
2017. 11. 30.