A túlélők első generációjának hangja

INTERJÚ FARKAS ZSÓFIÁVAL, A SZEMTANÚK CÍMŰ KIÁLLÍTÁS KURÁTORÁVAL

2021-08-03 08:30

2B Galériában augusztus közepéig látogatható a SZEMTANÚK. Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből című  kiállítás, amely tizennégy, a holokausztot megtapasztaló, azt egyéni nézőpontból, a képi ábrázolás különböző eszközeivel megragadó alkotó munkáját mutatja be. A kiállított anyag arra hívja a látogatót, hogy a második világháború áldozatainak perspektíváján, tanújelein keresztül értelmezze a múltat, emlékezzen egy olyan eseményre, ami generációkon keresztül a mai napig hat társadalmunkra.

Interjúnkban Farkas Zsófia művészettörténészt, a kiállítás kurátorát kérdeztük a kiállított munkákról, a rendezési szempontról és arról a személyes tapasztalatról, amit egy ilyen téma feldolgozása, bemutatása jelent. 

A kiállításhoz kapcsolódik még augusztus 10-én 18 órától egy tárlatvezetésaugusztus 17-én 17 órától pedig egy záró kerekasztalbeszélgetésen vehetnek részt az érdeklődők. 

Vegyes technika, vegyes tartalom és az alkotók sem mind képzőművészek. Mégis számtalan szálon kapcsolódnak össze a kiállítás tartalmi elemei. A legegyértelműbb a címben is szereplő “szemtanú” szempontja, mivel egyik megfigyelő sem kívülállóként alkotta meg képeit. Mik voltak a csoportosításnál a szempontjaid? Hogyan alakult a koncepciód, az elrendezés?

A vegyes kifejezés nagyon találó, hiszen a művek műfaja, technikája, és nem utolsó sorban kvalitása is nagyon eltérő. Füzetek, albumok, képeslapok, egyedi és sokszorosított grafikák és egy olajfestmény is szerepel a tárlaton. Annak ellenére, hogy felmerült bennem a kérdés, vajon „össze lehet-e ereszteni” egy ennyire vegyes anyagot, a művek válogatásakor átéreztem, milyen erős volt ezekben az alkotókban a dokumentálási szándék, szinte már düh, amivel az utókornak megörökítették az élményeiket. Így egyértelművé vált számomra, hogy a megszokotthoz képest kicsit más szelektálási elveket kell követnem, és kötelességem kiállítani így együtt ezeket a képeket, akármennyire is eltérően közelítenek a témához. A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből összegyűjtöttem az összes témába vágó alkotást, amelyek nagyon szépen bomlottak három részre: az egyik dokumentarista, a második elbeszélő, a harmadik szimbolista módon dolgozza fel a vészkorszak képsorait; így alakultak ki a kiállítás műcsoportjai.

 Fotó: Farkas Zsófia tárlatvezetése a kiállításon

A kiállításon egy érzékeny témával találkozik a befogadó, ami többek között azt is megmutatja, hogyan lehet reagálni művészileg, vagy épp a művészet eszközeivel egy olyan megrázó, sokszor a nyelv által megragadhatatlan eseményre, amilyen a holokauszt személyes megtapasztalása. Hogyan jutottál ehhez a témához?

Két, nemzetközi, a 2B Galériában bemutatott művekhez látszólag talán nem is annyira szorosan kapcsolódó mű ösztönzött arra, hogy a zsidó múzeum gyűjteményének ezt az anyagát feldolgozzam. Az egyik Charlotte Salomon ÉletVagy színház? című, több ezer lapból álló képregényhez vagy storyboardhoz hasonló önéletrajza volt, amely képekből és azok leírásainak szekvenciáiból épül fel. A holokausztban életét vesztett német művész a kép és az írás együttesén keresztül dolgozza fel a vele történteket, így egyszerre válik azok átélőjévé és külső szemlélőjévé.

A holokauszt eseményeinek, illetve ezek elvont, szimbolikus „eljátszásának” egyik legfontosabb alkotása Art Spiegelman Maus című képregénye, ahol a szereplőket antropomorf állatok személyesítik meg: a zsidók egerek, a németek macskák, az amerikaiak kutyák. A szereplők „maszkjainak vetítővásznán” így a befogadó saját fantáziájának képei elevenedhetnek meg.
A képregény műfajának az a jellemzője, hogy a szereplők sematikus ábrázolása miatt a befogadó saját maga töltheti ki őket a hiányzó karakterjegyekkel, nagyon megragadott. Elkezdtem azon gondolkozni, vajon miért használja olyan sok művész a kép és az írás együttesét, vajon hogyan függ ez össze a trauma elmondhatatlanságával, és vajon a narratív történetmesélés, az átéltek „újrajátszása” hogyan válhat a feldolgozás eszközévé, terápiájává.

Milyen volt számodra ezzel a gyűjteményi anyaggal dolgozni?

A kiállítás megnyitóján nagyon sokan odajöttek hozzám, és megkérdezték, hogy tudok nap mint nap ezekkel a képekkel dolgozni. Akkor döbbentem rá, hogy én már egyáltalán nem magát a képi ábrázolást látom ezekben a művekben, sokkal inkább az egyedi életutakat, az egyes jelenetek mögötti történelmi eseményeket. A narratív, albumba fűzött művek személyes, szinte intim jellege különösen erős felelősségérzetet ébreszt bennem azzal kapcsolatban, hogy ezeket a műtárgyakat meg kell őrizni és be kell mutatni.

 Fotó: Farkas Zsófia tárlatvezetése a kiállításon

Melyik történet, mely történetek, vagy képanyag volt számodra az, amihez a legtöbbször visszatértél, ami elgondolkodtatott?

Arról a műegyüttesről szeretnék beszélni, ami talán a ’legaktuálisabb’, és ami tulajdonképpen a kiindulópontja volt a kiállításnak. Tavaly kereste meg a múzeumot Fekete Edit családja, hogy az ő mintegy 180, a koncentrációs táborbeli emlékeiről készült műveinek befogadóhelyet találjon. Így került hozzánk ez a megdöbbentő erejű rajzsorozat, amit akár képregénynek is nevezhetünk, hiszen a rajzokat minden esetben egy-egy rövidebb-hosszabb felirat kíséri, ami még komplexebbé teszi az értelmezést. Edit néni a magyar rajzfilmgyártás megszervezésében játszott úttörő szerepet, majd közel 30 évig dolgozott a Magyar Televízióban. Csak jóval a háború után, a ’80-as években robbant ki belőle a holokauszt alatt átéltek emléke. Megdöbbentőek számomra ennek a hosszú, fegyelmezett, nagy karriert is magában foglaló életnek az egymástól élesen elváló állomásai: a fiatal felnőttéletet elvágó holokauszt, a háború utáni újrakezdés és az elhivatott munka, majd egy éles, feltörő epizódként a nyugdíjba vonulás után ennek a rajzsorozatnak az elkészülte. Edit néni a 98. születésnapja előtt pár nappal, a saját lábán járta végig a megnyitón a műveket.

A képanyag, ami kikerült a falakra, nem csak témájában felkavaró, megdöbbentő, de a keletkezésének a körülményét, vagy épp az alkotó életútját olvasva a befogadó mély traumákkal szembesül. Szerinted mit üzenhet ma számunkra egy ilyen válogatásban együtt látni ezt az anyagot?

Ezeknek a műveknek a többsége csak közvetlenül a háború után szerepelt kiállításon, az utána következő évtizedekben nem kaptak figyelmet. Jan Assmann elmélete szerint negyven évente tűnik el egy-egy generáció, aki saját élményeiről be tud számolni, tovább tudja adni azokat a következőnek. Lassan már a második negyven évben vagyunk a második világháború végétől számítva, így különösen fontosnak tartom, hogy a túlélők első generációjának hangja ne halkuljon el, amíg még itt vannak körülöttünk. Egy másik aspektust említve: a trauma most nagyon sok tudományágban felkapott téma , ezért érdekesnek tartottam a téma képzőművészeti kapcsolódásait megvizsgálni. Ha a tárlat pszichológiai vagy múzeumpedagógiai olvasatát nézzük, akkor tovább árnyalódhat a befogadói élmény: a trauma élményét kifejező eszköztár vagy éppen annak akadályoztatottsága esetleg hiánya, az élmény képpé és szóvá formálása akár a művészetterápia területére is elvezethet bennünket. A személyes élmények megjelenítésének elbeszélőjellege még erősebben bevonja a nézőt a műveken megjelenő eseményekbe, megkönnyíti az azonosulást a szereplőkkel.

A SZEMTANÚK. Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből című kiállítás augusztus 17-ig (H–P, 14–18 óráig) tekinthető meg a 2B galériában. A kiállító művészek: Abádi Ervin, Adler Miklós, Barta Ernő, Bán Kiss Edit, Fekete Edit, Gedő Ilka, Gyenes Gitta, Jankai (Jankay) Tibor, Lakos Alfréd, Lukács Ágnes, Reichental Ferenc, Shraga Weil, Turán Hacker Maria, Vörös Géza kurátor: Farkas Zsófia, művészettörténész, Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár grafika: Szemző Zsófia

https://magyarmuzeumok.hu/cikk/a-tulelok-elso-generaciojanak-hangja?fbclid=IwAR2hxrwNHIQ9X8F9FF2oJaViHP_qGMSyA6aaMsXFxZAK8ipbDOTyPed9qtY