Álom ébren – csoportos kiállítás
2B Galéria, 2013. X. 25-ig
Sajátos „összművészeti” tárlattal emlékezett meg a 2B Galéria a Magyarországi Pszichoanalitikai Egyesület megalakulásának 100. évfordulójáról. Filmvetítés, grafikák, szobrok, festmények és installációk járják körül és dolgozzák fel a pszichoanalízist és a hozzá kapcsolódó tudati s mentális problémákat, jelenségeket .
A pszichoanalízis – mint ahogy Erős Ferenc pszichoanalitikus megnyitó beszédében is vázolta -, miután a hagyományos akadémiai orvostudomány és a hagyományos pszichiátria s pszichológia egyaránt elutasította befogadását, 1900 után elkezdte létrehozni a saját tudományos köreit, majd nemzetközi szervezeteit. Bécsben főleg Freud és Adler, Svájcban Jung, nálunk Ferenczi Sándor igyekezett megszervezni a pszichoanalitikus mozgalom hivatalos szervezetét. 1911-ben alakult meg a Nemzetközi Pszichoanalitikai Társaság. E folyamatba illeszkedett a magyar tagszervezet megalakulása 1913-ban. Bár ekkorra Budapest (Bécs és Zürich mellett) a mozgalom fontos központjává vált, a biztató fejlődést átmenetileg megakasztotta az első világháború. Különös módon a háború után a forradalmak eleinte kedveztek a pszichoanalízis kutatóinak. Elismerték az irányzatot, Ferenczi egyetemi tanári kinevezést kapott. Ez persze az ellenforradalom győzelme és Trianon után rossz pontnak számított. Az irányzatot és képviselőit háttérbe szorították, többen szenvedtek el kisebb-nagyobb retorziókat. Így a húszas évektől a hetvenes évek közepéig mindenképpen mellőzöttnek számított a pszichoanalitikus iskola a hazai tudományos életben, s igazán befogadottá csak a múlt század 80-as éveire válhatott.
A kiállítás persze nem erről a tudománytörténeti útról szól, hanem a pszichoanalízis elméletéről és motívumairól. A grafikák közül Gulácsy Lajos, Major János, Schnitzler János és El Kazovszkij képviselik az analízisre, a tudatalatti világára érzékenyen figyelő művészi törekvéseket, mellettük Altorjai Sándor, Román György és Roskó Gábor festményei láthatók, Sugár Gyula pedig festménnyel és szoborral is szerepel a tárlaton. Érdekes ív rajzolódik fel a Gulácsy különös álomvilágától Schnitzler expresszív grafikáin és El Kazovszkij mitologikus művein át egészen Major János abszurdba hajló, karikaturisztikus grafikáiig. Hasonlóan kalandos a szellemi utazás Román György absztrakcióba hajló szürrealizmusától Altorjai és Roskó képeiig, Igor és Ivan Buharov filmje és egy-két videóinstalláció pedig utal a mozgóképpel és a filmművészettel ápolt kapcsolatokra is. A pszichoanalitikus iskola mindenesetre már kezdeteiben összefonódott az avantgárd művészeti mozgalmakkal és a kísérletező filmes törekvésekkel. Néhol még radikális (általában baloldali) politikai mozgalmakkal is kapcsolatba kerültek egyes pszichoanalitikusok (pl. Wilhelm Reich). A szürrealista mozgalom pedig egyenesen a „tudatalatti felszabadításának” jegyében indult. Román György például – aki íróként is jelentős alkotó volt, bár irodalmi életműve sajnos, feledésbe merült – Járványálom (1980) című festményén is sajátos, tudatalattiból feltörő „álommá” stilizálja a távolkeleti évei alatt testközelből is megtapasztalt epidémia pusztító jelenségét. Roskó és Altorjai vásznain (Lecke pszichológusoknak, 1986; Önarckép pettykoszkóppal, 1970) már egy szkeptikusabb-ironikusabb tudatalatti-ábrázolás uralkodik. Az installációk is a „terapikus díványt”, az álom és a tudatalatti keresését jelzik, Igor és Ivan Buharov filmje a tudatalatti víziók, álomképek „technikáit” imitálja, illetve építi be a mű struktúrájába.
A hely és a lehetőségek szűkössége miatt a kis kiállítás e párhuzamos tendenciákból csak egy- egy szeletet villanthatott föl. Így is sikerült azonban érzékeltetnie a modern és késő modern irányzatok (különösen az avantgárd s neoavantgárd mozgalmak) és a pszichoanalitikus iskola szoros kapcsolatát.
Marczinka Csaba
2013. 12.