A 2B ötödik Peszach-kiállítása is elkaphatta a vírust, mert tavasz helyett az őszi ünnepek után nyitotta meg kapuit. De mivel az ünnep az Egyiptomból való kivonulás csodájára emlékezik, és mivel Böröcz László az ezt elbeszélő bibliai versekkel kérte fel az alkotókat egy kapcsolódó mű elkészítésére, az esemény az ünnep elmúltával sem veszíthet aktualitásából. No, meg az így született művek magas színvonalából.
A két bibliai szöveg arról szól, hogy a zsidók, bár sok akadályba ütköznek, az Úr – Mózes csodatevéseiben megnyilatkozó – segítségével megmenekülnek, kivonulnak a hatalmas egyiptomi birodalomból, ahol rabszolgaként sínylődtek. A 10 figyelmeztető csapás után a Fáraó elengedi a zsidókat, majd hadsereget küld utánuk. Az Úr a zsidókat megmenti, az őket üldöző egyiptomiakat elpusztítja. A címadó ének a zsidók örvendezéséről szól. Ezt oldja a talmudi szöveg, amelyik az egyiptomiakat is az Úr teremtményei közé számítja, ezért nem szabad örülni a pusztulásuknak.
Már a felkérés maga a zsidóság elevenébe vág. Hiszen nemcsak a nemzedékről nemzedékre megőrzött és továbbvitt, lineáris hagyomány a lényege, hanem a körkörösség is, a hagymamódra történő le- és visszabontás. A főleg bibliai versekre született művek ily módon frissítik a zsidóság vérkeringését.
Egy kivételével mindegyik művész a megadott szövegre reagált, ki-ki a maga módján, persze, de abban közös ez a „maga módja”, hogy nagyszerű művek születtek. Egy nagy meglepetés ért, nevezetesen a pórul járt, vagy vízbe fúlt egyiptomiaknak a vártnál hangsúlyosabb jelenléte.
Az egyik ilyen „pórul járt” mű Hecker Péteré, aki, ki tudja, miért, visszább ment az Exodus 14-15. verseinél, egészen az Ex. 3.22-ig. A hét, Fragile feliratú doboz zsidók általi visszajuttatása az egyiptomiaknak – a maga hetyke szövegével – kilóg a kiállítás hol komolyabb, hol humorosabb, de semmiképpen sem vállrándítós hangulatából. Mert, ha pl. Rácmolnár „Életmentő pozíciók a vízbefúlt egyiptomiak megmentésére” c. művét vesszük, az abszurd humorával ahhoz a Piroska és a farkas képzeletbeli meseváltozatához hasonlít, ahol sebészdoktort hívunk a Hasfelmetszett Farkas utógondozásához. Ezzel belecsap a lecsóba. Nem lehet nem elgondolkodni a történeten. Igazi dada-gesztus. Vagy futurista? Pofon ütjük a közízlést! – és ezt nem mondja, láttatja. Kevesebb gondolati humorral, de sok művészi csavarral dolgozik Pálhegyi Flóra Újraírt története, amelyik nyilvánvalóan a békülékeny Talmud-idézetre utal a képaláírással: Hálaének helyett szertartás következett. Zsidók az egyiptomiak halálának tiszteletére az öröklét szimbólumait, köveket helyeztek a tenger mélyére. Álljon itt e mementó tragédiák és túlélések emlékeként. Vagyis az angyalok, az Úr feddése nyomán, megadják az egyiptomiaknak a végső tisztességet. Megint csak a tenger mélyén, mintha összebeszélt volna Rácmolnár életmentőivel. Wächter Ákos, Allegorikus jelenet Charlton Heston és Anvar Szadat arcképével, szerencsepénzzel. Ő a szereplőket veszi szó szerint, nem pedig a kivonulás történetét. A cím szinészét és az egyiptomi politikust állítja középpontba. Ez a legdrágább amerikai film, A szinész a legdrágább amerikai film, a Tízparancsolat Mózesa, utóbbi a végül Izrael győzelmével végződő jom kippuri háború egyiptomi hőse. A két „hős”, Mózes és Szadat mellett egy kis buddhát, csodaszarvast és szerencsepénzt látunk. Kultúrák találkozása? Vagy a modern kor kudarca? Mózes persze Mózes marad. Szadat azonban „zsidófalóból” az egyiptomi-izraeli békemegállapodás hőse lett – és ez rímel a Fáraó engedékeny, a zsidókat elengedő, majd szigorú, mert a kivonuló zsidókat hátba támadó gesztusának. Hogy a testvéreknél maradjunk, muszáj megállnunk Wächter Dénes Előre menekülésével kilépve onnan, éppen hogy folytatja az Exodust, a kivonulást – a jövőbe. A kalligrafikus, az ég „kárpitját” idéző háttérből három figura ugrik elő. Az igencsak kacér angyal mögötte egy Watteau stílusában udvarló fiúangyallal nem az egyiptomiak halálának örvendezik, hanem egymásnak; ahogyan a Mózesra emlékeztető Mikulás is inkább a gyerekeknek szánt villanyvonattal játszana, ha nem csiklandozná az orrát egy arra haladó repülő. „Lent” pedig, a „Siralom völgyében” egy dekoratív nő látszik, aki láthatóan ügyet sem vet ezekre a rég elfeledett dolgokra. Szemző Zsófi Közös halmaz c. műve is a talmudi szövegre reflektál: „Ugyanabban az órában Isten szolgáló angyalai hálaéneket akartak mondani a Szent előtt, aki így szólt hozzájuk: teremtményeim a vízbe fulladnak és akkor ti hálaéneket mondtok itt, én előttem?!” Vagyis nem a ti dolgotok, angyaloké, azaz a zsidók és az Úr között közvetítőké (héberül az angyal küldöttet jelent), választott népemé értékelni, jelen esetben örvendezni az ellenség pusztulása fölött. Hiszen nem a Ti művetek! A kép azonban másképpen békülékeny: értékelés nélküli egyenlőséget sugalló közös halmazról beszél.
Külön szólnék azokról a művészekről, akik az Exodus történetet vették alapul, méghozzá a megszabadulás okozta öröm érzéséből indulva ki.
Böröcz András a Menekülési útvonalat előkészítők c. munkája többszörös jelentésével a kérdésre válaszol, és már a címében jelzi, hogy itt a pingvineket elűzi otthonukból a megváltozott időjárás. Ők, a pingvinek építik ugyanis jégtéglából a „falat” – abból a téglából, amit egyrészt a zsidók vetettek, „mikor rabszolgák voltak Miczrájimban”, azaz Egyiptomban, így a „kutyaharapást ebszőrével” kifordításaként is értelmezhető a kép: ami ott a kínszenvedés eszköze, itt a szabadulásé; másrészt annak megtestesülését látjuk, hogy „és a víz volt számukra fal gyanánt”. Ez nem szorul magyarázatra, mégis, hadd mondjam ki: a megfagyott, élettelen víz, a jég szolgálna a pingvineknek szabaduló útvonalként, vagy/és a mai zsidóságnak miként? Hogy elkerüljem a válaszadás kényszerét, azt tenném hozzá, hogy a tégla a héberben fehéret is jelent. És ami még nagyon fontos: a mentőövön ott egy fényben végződő – alig észrevehető – bot, bot, ha a fehér téglafal alsó vonalát nézzük; ez a mózesi csodatevésre utalna, arra a botra, amellyel Mózes szétválasztja a tengert. De lehet, hogy inkább a falra akasztott mentőöv villan fehéren, és akkor érdemes Mentőövet írni? A kevesebb – több fénylő példája.
Győri Blanka Ez egy vidám kórház, bogarakkal c. műve magának a mesének a hitelességét vonja kétségbe. Így a Haggada és a saját történet igazságát is. Annyiban az igazságát, hogy ahányan mesélik, annyi történet. De a fájdalom közös – akárhány testből szólal is meg. Ez árad a falra kitett gyönyörű szövegből. És a szabadság-rabság kettőse áll a középpontban. A mű maga egy írásfüzet két lapja. Mert a betű nem hazudik. Tények nincsenek, csak interpretációk – mondja Nietzsche.
Kicsiny Balázs a legszigorúbban ragaszkodott a felkéréshez, amikor a két kiállított művének A tenger éneke I-II címet adta. Az első, még címében is Farkas Istvánt idéző, szíven ütő Vihar után (Promenade) két öregjének mintha lelkiismeretfurdalása volna a tengerbe fulladt egyiptomiak miatt? És ez a hihetetlenül fényes Nap, vagy inkább Hold? – mert van Napra emlékeztetően világló Hold, magam is láttam ilyet, amely csak a klinkertégla-falon túli Kánaánra süt, erre a szép, igazán szép mediterrán városra! A másik kép az egyiptomiak vízbe fúlása. Őket is simogatná a Nap-Hold sugara, csak már késő. Döbbenetes élmény látni, ahogy két festmény drámaian összefogja a három kérdést: Az egyiptomiak pusztulásának, a zsidók megmenekülésének és a talmudi szöveg oldó szavának a kérdését. A kép azt kérdezi, hogy a Kánaán nem marad-e odaát.
Roskó Gábor, A ködbe vesző dallam c. munkája is többszörös válasz. Egyrészt figyelembe veszi az egyiptomiak történetét is. Hiszen miért is veszne ködbe a dallam, ha nem a vízbe fúltak miatt? A tűcsök hegedül, vagyis pazarol, mert költ – hogy ezt a zseniálisan kétértelmű igét használjam, ismerjük a La Fontaine-mesét -, de a zenéje nem hallgattatik meg, hiszen mekkora ára van: a sáskajárás és a hegedülő-költekező tücsök – tudjuk, két rokon, egyazon rovarcsalád. A kép feszültségét a nem összeillő két motívum adja: az áldó kéz felül, alul pedig a dallamot ködbe veszejtő táskarádió. A hegedűnek lelke van – van lelke, így hívják ugyanis a hegedű belsejében lévő, az emberi lélekhez hasonlóan rezonáló és érzékeny pálcikát, míg a rádió merő technika! Hol vagyunk? – tesszük fel a kérdést. A tücsök lélekkel hegedül, a rádió sugárzás helyett elnyeli a hangot, az áldó-emberi kéz óv és fenyeget. Vagy a koldus-tücsköt összeroppantani készülő egyiptomi rendőr keze volna? Mindez, mondjuk, a Margit-hídon, a tücsök pedig, cigányzenész-módra, lábát a híd korlátjának támasztva. Megint valaki – Böröcz, Győri, Kicsiny, Uri mellett -, aki az Exodus-történetet nem zsidó-egyiptomi futballmeccsnek fogja fel, hanem örvendetes eseménynek.
Uri Asaf A Földközi tenger Ciprusnál a maga kék-zöldjével azt teszi, hogy a Kivonulás-történet valós földrajzi hellyé válik. Talán az egyetlen mű, amelyik – szín- és formavilágával a Pálmaligettel együtt – egyértelműen zsidó néptudatot sugároz. Csodás a táj, csodásak a színek, sehol egy elpusztított egyiptomi. Tisztán, a szöveget betű szerint értve, a Kánaán, az Exodus „célországa” víziója áll a szemünk előtt.
Ez a vízió, mint korábban mondtam, a megszabadulás örömének hódol. És tudja, hogy csoda-történet.
Horváth Ágnes
2020. 10. 09.