Adam Baumgold Gallery, New York
Késdobáló, 2002 vegyes technika, 35x37x21 cm
Walter Benjamin szerint minden gyűjtőben, bármit gyűjtsön is, rejtőzik egy allegorista és viszont, azaz minden allegoristában lakozik egy gyűjtő. Böröcz András művei és gyűjteményei láttán – legyenek azok ceruzaszobrok, hangképző eszközként is használható famobilok vagy sétapálcák és favillák – nemcsak Benjaminnal érthetünk egyet, de Böröcznek a tárgyakkal és a tárgyak használatával való szövevényes kapcsolatából is megértünk valamit.
Ötödik önálló kiállításán – www. adambaumgoldgallery.com – kinetikus faszobrokat és ceruzából épített dobozokat láthatunk. A dióból és mahagóniból faragott szobrok a zsidó folklórban, a zsidók kürtására törő Hámán fölötti győzelem ünnepén, purimkor használt kereplő, a rattler ihletésére születtek. A rattlert Eszter könyvének felolvasása közben Hámán nevének elhangzásakor főként a gyerekek használják, hogy az Ahasvérus udvarához tartozó herceg nevét érthetetlenné tegyék, és fgy elűzzék az életükre törő gonosz szellemet. Mint arra a Cipőkereplő (A zajkeltő) című munka is utal, azokban a közösségekben, ahol nem rattlert használnak, megteszi egy Hámán nevével ellátott cipőtalp is, amelyet a megfelelő pillanatban alaposan a földhöz vernek.
Böröcz szimbolikus tárgyakból (hordókból, cipőkból, üvegpalackokból) és az ezekhez rendelt archetipikus figurákból (suszter, iszákos) épített konstrukciói a rattlerhez hasonló zajkeltő eszközök, ugyanakkor a gyerekjáték, a kultusztárgy, a hangszer és a fétis határán egyensúlyozó műtárgyak. Faszobrai hagyományok, rítusok és kultúrák határán szorítanak helyet maguknak. Egyszerre utalnak a zsidó folklórban használt eszközre és a faragott szobrok keresztény kultuszára, tárgyakat (cipőt és hordót), tárgyhasználókat (iszákost) és tárgycsinálókat (susztert) ábrázolnak. Mindenekelőtt azonban a tárgyakban megtestesülő jelentésekról és jelentésváltozásokról, a tárggyá válás folyamatáról szólnak: arról, hogy egy objektum kézzelfogható, háromdimenziós, konkrét formaként sokszor valami más helyett ölt testet.
A kiállításon látható művek másik csoportja ceruzadobozokból áll, amelyeknek közeli és távoli rokonságában éppúgy megtaláljuk az amerikai szürrealista és gyűjtő-allegorista Joseph Cornell munkáit, mint az üveg mögé zárt templomi ereklyetartókat vagy a New York-i latinók Botanica boltjaiban kapható házi oltárokat. A ceruzákból épített dobozterekben radírfejű ceruzaemberek tesznekvesznek szomorúan. Van olyan, ahol mint egy cirkuszban, a ceruzaember fakést dobál; van, ahol ágyon heverve, a falon lógó rajzon Vénuszként vagy Olympiaként megjelenő ceruzanő után vágyódik és van, ahol a Cézanne festette Kártyázók mintájára egy másik ceruzaemberrel kártyázik. Az üveggel lezárt dobozteret a falon vagy a sarkokban elhelyezett tükrök és ablakok nyitják meg: a tükrök felületén itt-ott megjelenő rajzrészleteken és a papírablakokban feltáruló, ceruzával rajzolt terekben a dobozbeliekhez hasonló radírfejűek jönnekmennek. Ami az ablakban és a tükörben látszik, mindig kicsit hasonlít ahhoz, ami a doboztérben látható, de sosem eléggé ahhoz, hogy egyértelmű kapcsolatokat fedezzünk fel közöttük. A dobozenteriőr és a háromdimenziós miniatűrfigurák a festészet és az ábrázoló művészet allegóriáira, a képre mint ablakra és mint tükörre reflektálnak, miközben nemcsak ábrázolják és megmutatják a képet, a tükröt és az ablakot, de részben maguk is azok: a négyszögletes keretben megjelenő tér ablakként viselkedik, a határoló elemként használt üveglap pedig tükörként is funkcionál.
A művészet eszköze, a ceruza Böröcz kezében olyan műtárgyak létrehozására szolgál, amelyek maguk is a művészet tárgyáról, az ábrázolás tárgyiasulásáról és az ábrázolásról mint tárgyról szólnak. Ha pedig mindez hasonlít ahhoz, amit allegória néven ismerünk, az cseppet sem véletlen. (Megtekinthető január 25-ig.)
Berecz Ágnes
2003. január