A Böröcz testvérek által vezetett óbudai galéria – egyéb kiállítások rendezésén túl-következetesen tartja magát programjához, miszerint rendszeresen megmutatja a mester, Erdély Miklós, valamint a kollégák és pályatársak, barátok családjaiban egymás mellett élő művészek közös kiállításait. Így a látogató belevetítheti képzeletét olyan törekvések, életpályák egymás mellé helyezett összefüggéseibe, mely pályáknak a felszínen tekintve nincs sok közük egymáshoz; illetve ha vannak is ily összefüggések, létük egyáltalán nem feltűnő. Másrészt az igazi érdekességek (legalábbis számomra) nem esztétikai jellegűek, hanem antropológiai, családtörténeti sajátosságok, melyek lényegesebbek a művészetnél is. És végül vannak olyan, a köztudatban ismertnél nagystílűbb, nagyléptékűbb életpályák is, amelyek igazi – a családtagok törekvéseitől lényegesen különböző – természete éppen egy ilyen tárlat végignézése és -gondolása során válik revelatív erejűvé. (Én például Sugár Gyula, Sugár János édesapja képeinek és magatartásának valódi felismeréséhez jutottam el legutóbb a 2B termeiben.*)
A főként Erdély egykori tanítványaiból és művészbarátaiból álló kiállító közösség tagjai közül most Roskó Gábor, külföldön élő húga, Bea, édesanyjuk, a nyugdíjazásáig a Képzőművészeti Szakközépiskolában tanító textilművész, Rónai Éva, továbbá művészettel (is) foglalkozó családtagjaik állítottak ki a .két Böröcznél. Amennyiben a kiállított kollekció összetétele reprezentatívnak tekinthető (márpedig ez bizonyára így van), a kiállító művészek és családtagok inkább kulturáltságuk és a műveikben kifejeződő polgárias életszemlélet miatt kapcsolhatók egymáshoz, mint formai, vagy főként stiláris hasonlóságaik alapján.
A művészet a lét eleme. Foglalkozás, világnézet, életforma, és nem harc a rögért, jelért, talpalatnyi szilárd földért. Életrész és létpasszió, lábjegyzet a sors könyvében-nemes jellem, józan ész, egészség és édességek. Sok-sok jegyzet. Nem bravúr kell, hanem tudás. Ismeretek, jó szem, kéz, láb. Rezignáció csöpp vajjal. Maguknak dolgoznak és a feladatért. Nem járnak a trendbörzére, nem akarnak „nagyok” lenni, pláne nem a „legnagyobbak”. Otthonos a világképük, még akkor is, ha „rosszat” látnak. Mindennek van „természete”, azt fejtik fel érző szemmel, profi kézzel. Kortalan a közeg, amelyben munkálkodnak, amit nem mindenki fog fel korszerűtlenként. Swift, Defoe, Schiller, Goethe, Csehov, Mikszáth, Móricz járt hasonló lépték szerint.
Rónai Éva: Navigare necesse est, 2001
Szerepel a kiállításon egy Navigare necesse est című, 2001-ben készített hatalmas textilkép RÓNAI ÉVÁtól. Róla tudni kell, hogy nagyméretű textilképeit egy-másfél évig készíti egyedül. Nem csak megtervezi, hanem ki is vitelezi műveit, amelyek-tekintettel az egyszemélyes munkára – totálisan fejezik ki a művész életérzéseit, hangulata rebbenését. Személyes érintéssel hat nézőire valamennyi munkájával. Előbbi képe már a találkozás első perceiben lenyűgözi szemlélőjét a gazdag térhatással; természeti látomásként uralkodik szemeinken. A hullámzó tenger korbácsolja érzelmeinket.
A kívülállás távolságát elmossa az első hullám. Zöld, szürke, fehér, kék színek kavarognak előttünk, miközben dülöngélve állunk, mert
a látott teret megtöri előttünk a hullámzás. Fehér sirályok repülnek a távolból, örök sportolóként siklanak irányunkba. Egy gyönyörű hajó uralja a kép középpontját. Szép a fehérszürke kémény – testhelyként él a természetben. Kecsesek az árbocok. Anyagával, tempójával királyi a hajótest. Minden irányban „hullámzik” a világ – ez töri a képet. A sirályok lebegése követi a töréseket. Lent, a sűrű víznél, legalul a legaktívabb, -mozgalmasabb a kép. Felfelé nyílik, kitágul a természet. Átélhető, amint az anyag – és a művésznő lelke, fantáziája – dolgozik és forr. NAGYON SZÉP EZ A KÉP. A hajótest korlátai megállító gátat alkotnak a kép közepén szemünk előtt. Az anyag lelke és fazonja és az emberi természet szobadsága viaskodik e „párbeszédben”. Az ég fehére vagy a víz habzása szilárd és illékony. A hajó végében két elmosódó emberalak ül egymással szemben. Beszélnek – vagy elnéznek egymás mellett. A két alak előtt megtörik a gát. A hajótest elejénél, végénél gyönyörű a víz forrása. Lemossa és megtisztítja a testet. Épp ezáltal érzékeljük, hogy mozog a hajó.
A kiállítás legtüneményesebb kollekciójával ROSKÓ BEA ajándékozta meg a látogatókat Bea Roskó Gáborhoz hasonlóan a Képzőművészeti Főiskolán végzett, grafikus szakon. Egy ideig a kiállítások és az azokat követő összejövetelek illusztris szereplője volt, lett lévén nem csak érzékeny és tehetséges képzőművész, hanem rendkívüli szépség is. Egy idő után eltűnt az itthoni tájról – mint megtudtuk, francia férjével Elefántcsontpartra került. Most már visszatértek Franciaországba, azaz egy középkori udvarházba Villey Sur Tille-be, amit meg is csodálhattunk édesanyja textilképén a tárlaton (Megérkezés Villey Sur Tille-be, 1994). Roskó Bea egyébként -résztvesz a Gábor áttal vezetett és különösen szép múltú Makói Grafikai Telep munkájában. Ezt a kiállítást két „gyűjtőművel” tisztelte meg. Mindkettő közvetlenül kapcsolható az Elefántcsontparton töltött évekhez. Az egyik egy hat párból álló fotósorozat (A2+B2, 2002), melynek darabjait közvetlenül a 2B-ben rendezett családi kiállítás alkalmából rakta össze. Ezeken arról a sajátos szimbiózisról mesél, melyben három apró majommal élt Afrikában, akiktől kénytelen volt megválni, amikor visszatárt Európába. A másik kiállított „anyag” egy könyv a Voodooról, az Elefántcsontparton is virágzó vallásról és rendszerről (WOLE WO NU OU REGARDS CROISÉS SUR LE VODU D’AFRIQUE, 1999). Harminc példányban jelent meg, s minden egyes darabját tekintve – megtervezett, nyomott textilborító, leporellószerűen működő könyvtest, egyedileg applikált rajzok a voodoo-kellékekről, a szertartásokon uralkodó motívumokról – megkülönböztethető egyedi könyv, műalkotás. Voodoo-motívumok alapján készített szobrait a genfi Botanikuskertben mutatta be. A könyvet a híres tudós, Bernard Roussel etnobotanikus írta, akivel Elefántcsontparton ismerkedtek meg. A kötet vizuális szépsége Roskó Beának köszönhető, aki tervezte és kivitelezte azt.
Legalább ilyen mértékben fontos és szép az a fentebb említett, hat képpárból álló fotósorozat, amely egyfelől Beáról és a majmairól szól, és melyben másfelől az egymás mellett élés, egymásra figyelés, védekezés és a másik fél közegébe történő behatolás költészete jelenik meg, művészien, lágyan, a partnerviszony szabályait nem megsértve. Ízléssel, és mégis, akár egy antropológiai elmélkedés mélységének szintjeivel gazdagon.
Roskó Bea – Bernard Roussel: Wole wo nu ou regards croisés sur le vodu d’Afrique (részlet), 1999
Azt hiszem, hogy a lehető legtoleránsabb szemléletű „megfigyelő” vagy lakótárs vette fel és applikálta egymásra ezeket a képeket. Az egymással szembesített, illetve egymásra applikált fényképek közül a felsőn az ember (Bea) gesztusa, energiája, világa a domináns (noha a nő szeme itt általában láthatatlan), az alsón a majomé. Ezeken a képeken „nyílt” teret kap a kapcsolat éhe is. Montázsokat látunk, ahol a művésznő egymásra rakta, összeragasztotta a különálló darabokat. Az applikált képtöredékek alakja, funkciója természetszerű, kívülről motivált (a személyiséghez képest külső erők, elhatározások által). A képpárok alsó, a majom nyilvánvaló jelenléte által motivált képei zsúfoltabbak, többrétegűek, mint a felsők; izgatottabbak azoknál; képileg is összetettebbek. Az ábrázolt motívumokat tekintve is azok. Az ötödik és a hatodik képpár témája megható (nemcsak kettejükre, hanem az élet egészére is vonatkoztatható): megtisztulás, búcsúzás. A hatodik fotópáron mind a ketten fekszenek és/de rajtuk a jel – az applikáció. Annyira akciógazdag és lírai a sorozat, hogy érzékeink vándorolnak az ábrázolt pozíciók előtt Ha a természetfényképészet kifejezésnek van valami értelme, ezeken a képeken megtaláltam azt.
Roskó Bea fotósorozatának furcsa ellentettje ROSKÓ GÁBOR két szobra; az Osama bin Laden (2001-2002) és egy azzal szembefordított, címnélküli férfi (angyal?) alak. A zöld színű szoborban megmintázott bin Laden egy ivó (fali vízköpő) kút formájában ábrázoltatik, egy koponyát tartva kezei között, köpőcsészeként, melybe ő maga köpi a vizet. „Iszod a halálod” gondolhatjuk kajánul, nem Osamára, hanem a szomjas turistákra, vándorokra gondolva. Bár ki tudja, hiszen kezei között, még útközben megtisztul a víz. A bin Laden szoborral szembefordított ember/angyal/lény piros, sárgás, lesunyt fejű, aki készül, fél és megbújik. Ĺ maga sem tudja, hogy mitől és mire. Nem láthatja a vízadó vagy köpő alak feje búbján szép sapkáját. Ha jól értem a szoborpárt (?); a kiszolgáltatott életekről üzen Roskó velük. Igaza van. Roskó Gábor I-V és VI-IX című sorozatában jól ismert állat pamfletjeit folytatja új darabokkal, a megszokott szinten, szövegekkel. Ezzel a sorozattal teljesíti ki azt az elegánsan polgári spleent, ami -talán a húgától eltekintve családjának (hiszen szerepelt még Rónai György, Roskó László és ifj. Rónai György is) világképét belengi.
Roskó Gábor: Cím nélkül / Osama bin Laden, 2001-2002 Fotó: Rosta József
„Végül megmaradnak az örök emberi értékek, és azokat senki, de senki nem veheti el” – így egy oroszlán a tükör előtt a fürdőszobában. Kezében a korona. A mosdó alatt ott a táska, melyben elhozta azt. Állítólag történelmünk jelesei közül nem egy vétkes abban a csínyben, amit most a nagyvad élvez. „Azt mondom igen, és azt gondolom: nem” – mondja egy másik rajzon egy gépfegyveres kutya valahol a Közel-Keleten. Abban a szobában, melynek egyik végén bin Laden, a másikon a tükrös „király” köszönti a látogatót
Kifelé sétálva a galériából az Esperanto Espresso nevű alternatív zenekar koncertplakátjai (Roskó Gábor művei mind) és egyetlen kazettájuk egyetlen példányának borítója lóg a falon, a nyolcvanas évekből. Roskó Gábor játszott az együttesben, oboán és szaxofonon. Böröcz László énekelt Végül megmaradnak az értékek, tényleg…
* Családok II. A Sugár család kiállítása, 2B Galéria, Budapest, 2002.szeptember 11-október 19.
2003. február
Antal István