Szerencsésnek mondhatja magát az ember, amiért kiűzték a Paradicsomból, mondja Franz Kafka, mert ha ott maradt volna, akkor azt is elpusztította volna az Isten. Így azonban legalább az megmaradt épségben, s az embernek ezért van hová visszavágyakoznia, s nem kell lemondania arról, hogy egyszer talán visszatérhet oda. Uri Asaf idézi Kafkának ezt a gondolatát abban az előszóban, amit a most megjelent Báhirhoz írt, a középkori zsidó misztikának ehhez a kiemelkedő alkotásához, amelyet ő maga fordított, miután négy évvel korábban ugyancsak az ő fordításában már megjelent a Zohár. Nem ismertem ezt a Kafka-idézetet, de úgy gondolom, sőt biztos vagyok benne, hogy amikor Kafka ezt írta, akkor Heinrich von Kleistnek egy gondolatát szőtte tovább – azét a Kleistét, aki a kedvenc írója volt, olyannyira, hogy az egykori porosz katonatisztet „vérrokonának” nevezte. Kleist minden idők legrejtélyesebb esszéjében, A marionettszínházról című írásában azon töpreng, hogy miként a homorú tükör által alkotott kép a végtelenbe távolítva ismét közelivé válik, úgy a bűnbe esett és a Paradicsomból kiűzött ember is visszajuthat egyszer a Paradicsomba. Ennek feltétele az, hogy maga is megjárja a végtelent, vagyis mindazt, amit életnek és történelemnek nevezünk. Ahhoz, hogy a bűntelenség állapotába visszajussunk, ismét ennünk kell a tudás fájáról, mondja Kleist, majd hozzáteszi: ez lesz az utolsó fejezete a világ történetének.”
A bűntelenségnek a vágya az, ami Uri Asaf festményeit nézve egyből fölmerül bennem, a honvágy, ami a képeiben és rajzaiban azonnal megragad. Nem témaként tűnik fel a képek egyik vagy másik részletében, nem rögzíthető motívum, hanem olyan, mint a háttérsugárzás: árad mindenhonnan, minden festői gesztusból, színből, vonalból, de még abból is, ahogyan a rajzai alapjául szolgáló gyönyörű fehér papír megsárgul és elnyeri aranybarna színét. A festményein próbálom megszámolni a rétegeket, de nem sikerül, mert amit a vászon egyik részén háttérnek látok, az néhány centivel arrébb előtér lesz, az itteni előtér pedig másutt mintha harmadik vagy negyedik mögöttes réteggé válna. Ha innen esik a vászonra a fény, akkor megcsillan egy ezüst felület, ami mintha befedné azt a részt, ahol előtűnik; ám ha más irányból érkezik, akkor visszavonul a mélybe, mintegy várakozva, hogy ismét előléphessen. A gesztusok örvényéből időnként alakzatok sejlenek fel: egy arc, egy kéz, egy levél, egy fa, egy ág. Egy táj részlete. Néha még mintha írást is látnék. De ha megpróbálom tetten érni őket és a tekintetemmel megpróbálom kiemelni és elkülöníteni őket a környezetüktől, egyből visszahúzódnak, s már nem tudom beléjük látni azt, amit előbb még látni véltem. De azért nem tűntek el. Folyamatosan átsejlenek a vásznon. Ez Uri Asaf festészetének egyik legkülönösebb sajátossága: sejtelmek, kavarognak a képein, nehezen meghatározható alakzatok rétegződnek egymásra. S miközben nehezen dönthető el, hogy mi van elől és mi van hátul, az egész mégis rendkívüli határozottságot sugall. Mint aki tudja, hogy a látványok, a színek, a formák, vagyis mindaz, ami káprázatként megjelenik, arra szolgál, hogy elrejtsen valamit, ami láthatatlan ugyan, de ettől még nagyon is erősen érzékelhető.
Van valami vakmerő ebben a festészetben, méghozzá a szó szoros értelmében. Vak, amennyiben nem néz jobbra vagy balra, nem figyel arra, hogy mások mit csinálnak, hogy mi az, ami a festészetben éppen aktuális, mi az, amihez a kortárs festészetben éppen igazodni kellene. Nem, csakis arra ügyel, ami belülről jön, s talán ki sem kell nyitnia a szemét, hogy lássa, ami azután a képeire is átkerül. És merész, mert habozás nélkül, biztos érzékkel rakja egymásra a rétegeket, húzza a vonalakat, a hol vastag, hol vékony festéksávokat, s mindezt olyan biztonságérzettel, mint aki tudja, hogy csukott szemmel is végigmegy a kötélen és nem fog leesni. És valóban nem esik le. Mint a verseiben, Uri Asaf a képein is egyből igen magas hangot üt meg, amiből azután nem enged – ha pedig éppen nincsen meg ez a hang, akkor szünetet tart. Vagyis nem kézműves, aki akkor is gyárt, amikor éppen nincsen rá késztetése. Uri Asaf kizárólag akkor fest, amikor magas hőfokon tudja magát. Hogy honnan tudom ezt? Nem tőle, hanem a képeiből. A festői gesztusai magukért beszélnek. Az, ahogyan például egy vastag festékcsíkba belerajzol egy vékonyhegyű ceruzával, vállalva, hogy esetleg elrontja, ami addig elkészült, olyan fokú szabadságról tanúskodik, amiben az embernek többnyire egy felfokozott, látomásos tudatállapotban lehet része.
Ha egymás mellé állítva nézem a festményeit, akkor egyik képe szinte átfolyik a másikba, s együtt olyanok, mintha egy vizuális napló lapjai lennének. Bizonyos tekintetben írás is ez a festészet, úgy, ahogyan viszont Uri Asaf költészete festői is. Természetesen nem abban az értelemben, ahogyan például a Nyugat költői festő képeket alkalmaztak. A verseknek őnála a logikája festői – a képeinek a logikája pedig költői. Folyamatos gondolkodásból születnek a festményei, anélkül, hogy ez a gondolkodás fogalmakhoz folyamodna. Ettől érzékiek és mégis gondolatébresztők. Vágyról és honvágyról beszéltem korábban: a bűntelenség utáni vágyról, honvágyról a Paradicsom után, ami valahol, a végtelenben várja az onnan kiűzött embert. Ez hatja át a képeket, és az egésznek a mélyén, a színek és a gesztusok örvényében mintha egy mély, kibonthatatlannak látszó titok lappangana. Egy feltörhetetlen rejtély. Hogy ez micsoda, arról fogalmam sincsen. De biztos vagyok a jelenlétében, és ameddig ezt a képeiben érzem, addig mindig szívesen nézem őket.
Földényi F. László
2019. 02. 15.