(A numerus clausus és a lányok, 2B Galéria, október 7-ig)
Kovács M. Mária emlékének
Nem a középosztálybeli zsidók tehettek arról, hogy hiába szerettek volna egyetemre járni, a numerus clausus tízezreik elől zárta el annak lehetőségét. Különösen érintette ez a törvény azokat a nőket, akik az elkülönülés, tehát a gettó hagyománya helyett az emancipációt, a kortárs társadalomba való maradéktalan belépést választották, feltehetően nagyobb arányban, mint az azonos osztályhelyzetben lévő nem zsidó csoportokhoz tartozó társaik (lásd Salo W. Baron: Ghetto and Emancipation: Shall We Revise the Traditional View, in: Menorah Journal, 1928).
A vallási tradíciók újraértelmezése és a női szerep emancipációja elválaszthatatlan volt: s ez a témája a 2B Galéria új kiállításának, a Tanulni szerettek volna… A numerus clausus és a lányok című, valóban fontos bemutatónak. Szapor Judit és Karádi Éva kurátorok témája vitathatatlan, s úgy vélem, helyes döntés volt a kiállítást a nyitottságát bizonyító, számos fontos programjáról ismert és elismert 2B Galériában megrendezni. Hiszen ennek a galériának semmiféle szervezeti azonossága nincs sem a Mazsihisszel, sem az EMIH-hel. Az utóbbi egyre inkább az elkülönülés, a gettó hagyományát kezdte újra, mintsem az emancipációét folytatná – amihez kétségbevonhatatlan joguk van. Más kérdés – és nem beszélek mások nevében –, hogy valóban aggodalommal tölt ennek az új elzárkózásnak, illetve esszencialista homogeneitásnak a gyakorlata. Az 1867 után történtekről tudomást sem venni több mint oktalanság. Nemzeti kultúránk plurális rendjének hagyományai nemcsak a merev határok mentén elkülönített szubkultúrák hierarchiáját, hanem az egymással folyamatos párbeszédben lévő, egy másik vallással, másik etnikummal kapcsolatokat kereső társulások és elválások folyamatát is jelentette, s nem csak a statikus párbeszéd-képtelenséget. Ellenben: a felismerések, kapcsolatok születésének, eltűnésének, újjászületésének olyan univerzális mezőjében léteztek ezek a szubkultúrák, amelyben a lokalitásoknak, eltérő tapasztalatok reprezentációinak mind helyük volt. A numerus clausus – minden más mellett – ennek a tágas valóságnak a radikális szűkítését jelentette, saját otthonában tette szinte idegenné több nemzedék tagjainak a jelentős részét, akik addig – okkal – azt gondolhatták, hogy ugyanabban a rendszerben mozoghatnak zsidók és nem zsidók, eltérő tapasztalataik nem jártak visszafordíthatatlan következményekkel.
A kiállítás elvitathatatlan érdeme, hogy olyan egykorú fotográfiákat gyűjtöttek össze s mutatnak be, amelyeken – a numerus clausus ellenére – a dualizmus kori Magyarország otthonossága még ott látható a képek jelentős részén. Persze nem felejthetjük el, hogy a fotókon feltűnő lányok a burzsoázia diszkrét báját sugározzák, azaz nemcsak saját hagyományaikból kilépő zsidókról van szó, hanem egyben jólétben élő kiváltságosokról.
Itt kell rámutatnom arra, hogy a kiállítás alapkérdése a szövegekhez való sajátos viszonya: utóbbiak szűkössége óhatatlanul a képek értelmezését nehezíti meg vagy lehetetleníti el. A Modern lányok tablón szerepel például egy kielboatban evező, kamerába néző fiatal lány fényképe. Komoly Lea, Komoly Ottó lánya. 2021-ben a látogatók, vagyis a katalógus szemlélőinek, olvasóinak jelentős része sajnos már nem tudja, ki volt Komoly Ottó, a kivételesen bátor cionista, aki a Nemzetközi Vöröskereszt segítő osztályának igazgatója is volt. Komoly Ottónak elvitathatatlan érdemei voltak szlovák, lengyel zsidók megmentésében, együtt dolgozott Kasztner Rezsővel az utóbbiról elnevezett vonat utaslistája (a túlélők nevének) összeállításában. A nyilasok 1945 január elsején végezték ki, s a képen az ő leánya látható. Komoly maga nem szállt fel a vonatra, a lányát tette fel, ki is utóbb Izraelben élt, ahol 2007-ben érte a békés halál. Fürst-Komoly Lea egykor modern lány volt, ez igaz. De vajon nem kellett volna a fenti kontextust mégis felidézni? Végtére is izraeli életében apja emlékének, naplójának megőrzése fontos szerepet játszott.
A fotográfiákhoz tartozó rövid szövegek olykor több mint zavarba ejtőek. A Családi háttér – modern és tradicionális tablón szereplő fényképek egyike alatt ez olvasható: Kovács Gréti a szüleivel és testvérével. Kovács Gréti 1918-ban született, a kép nem sokkal később készülhetett. A következő, őt ábrázoló képen Nagy Grétiként szerepel, 1936-ban, osztálytársnőivel, a Veres Pálné Gimnáziumban. Utóbb még három képen látható, az egyik – megrendítően szép – fényképen strandon napozik egy lehunyt szemű férfival. A Felszabadulás, újrakezdés az 50-es években tablón is ott látjuk őket, Grétiék bizakodva néznek a jövőbe. A legutolsó, Mégis vitték valamire tablón is ott látható, zsebre vágott kézzel, Gréti néni, a legendás tanárnő. Fontos, hogy a kiállításon vetítenek egy vele készült, majd egyórás interjút, amelyben pontosan, de nem minden részletében mondja el Nagy Tamással közös életét, aki nélkül mindaz értelmezhetetlen, ami vele is történt. Fiatal kommunisták voltak, ugyanakkor, hasonlóan számos elvtársukhoz, a Szociáldemokrata Párt tagjai, s jómódú családjuktól függetlenül ellenségei voltak a Horthy-rendszernek és a kapitalizmusnak egyaránt. Egyiküknek sem volt semmiféle zsidó identitása, s mindegy volt, hogy ő maga „félzsidó”. Bonyolultan élték túl a háborút, illetve a zsidótörvények által meghatározott éveket. Nagy Tamás jogot végzett, s igazi nagyszabású intellektuel volt, aki 1942-ben Botos Vince álnéven németből lefordította Sztálinnak a dialektikus és történelmi materializmusról szóló szövegét, melyet ki is adtak. Utóbb, 1945 után Rudas Lászlóval együtt lefordította Marx A tőke című alapművét, s az új rendszer elitjéhez tartozott. 1945 és 1948 között a kommunista meggyőződés és a pártfegyelem még csak-csak kiegyensúlyozott volt, de aztán már nem. Nagy Tamásnak döntő szerepe volt a kommunista közgazdaságtan intézményeinek létrehozásában, 1956-ban a peremen járt, utóbb részt vett az új gazdasági mechanizmus kialakításában, de aztán az MSZMP számára túl radikális volt. Ugyanakkor feleségével közös életüket a kommunizmus iránti feltétlen bizalom és remény határozta meg. Nagy Tamás áttétes rákban, 1993-ban halt meg, s felesége a Centropának 2007-ben adott hosszú és valóban nagyon alapos interjújában félreérthetetlenül fogalmazza meg, ami velük történt.
„Ezután itthon voltunk. Eleinte még normális élet folyt, aztán Tamás már csak ült, aztán már csak inkább feküdt. És nem beszélt. Teljesen magába fordult, csak feküdt lehunyt szemmel. December huszonkettedikén volt egy mondata, ami így hangzott: »Az egész életem hiábavaló volt.« Ezt mondta, aztán többet semmit. Hogy miért mondhatta ezt? Hát hiszen hiába volt mindaz, amit tanított, hiába volt az élete nagy munkája, a reform. A mi igazságunkat elvetette a világ, reform helyett jött, amit akkor úgy neveztek, hogy piacgazdaság, de most már kezdik lánykori nevén, kapitalizmusnak nevezni. Ezért volt hiábavaló az élete.” Nagy Tamás egy nappal később halt meg.
Nyilván lehetetlen lett volna sorra felidézni a képeken láthatók életét. Ugyanakkor a kiállítás jelentőségéből nem, de jelentéséből sokat elvon az élettörténetek hiánya. Nagy Tamás mondata kevés ember számára volt igaz, de attól még lehetetlen róla elfelejtkezni. Nagy Gréti 2013-ban követte őt. De mindez nem csak velük történt így.
A zsidótörvények, a vészkorszak túlélői számára a numerus clausus hosszú távú következményeit kikerülni végül csak két módon lehetett. Vagy az emigrációval, vagy az államszocializmusban való – oly sok csalódást okozó – reménykedéssel, az abba való beilleszkedéssel.
György Péter