A jövőben az emberi és mesterséges emlékezetek közötti határ egyre inkább elmosódik majd, de vajon kipótolhatja-e a hiányzó emlékeinket a mesterséges intelligencia? Izgalmas tárlatvezetésen jártunk a 2B Galériában.
Egy különleges, experimentális, fontos kortárs kérdéseket feszegető, interaktív kiállítást láthatunk december 15-ig a 2B Galériában. Az Efemer emlékezet – Alternatív történetmesélés a JPhoto Archívum képeivel című kiállítás kísérő eseményén Faludy Judit művészettörténész kérdezte a kiállító művészeket.
Engramma: egyértelmű jelenléttel bíró, a memóriában megmaradó, emlékezetünkbe vésett kép, amelyet úgy őriznek az agy neuronjai, mintha beléjük lenne kódolva.
KissPál Szabolcs képzőművész, interjúalanyait olyan engrammákról kérdezte, amelyek valamiképpen meghatározóak a személyes, jellemzően zsidóságukat érintő identitásukban.
Mindannyian megfigyelhettük már, hogy jobban emlékszünk azokra a gyerekkori emlékekre, amelyekről fotónk is van. Valójában a fotó alapján mi magunk is narratívákkal kiegészítve konstruáljuk az emlékezetet. Ismerjük azt a mintázatot, hogy az egyes történeteket mindig kicsit másképp meséljük el – akár a helyzettől és a befogadó hallgatóságtól függően –, ezáltal bennünk is változik, alakul annak múltbeli megélése. Így volt olyan interjúalany, aki egy meghatározó élményének elmesélése után, már nem is volt egészen biztos abban, hogy az valóban megtörtént-e.
Ahogy a videóinstalláción követjük a fehér kesztyűs kezet, amint kiválogatja a fotókat. A jobboldali kupacba teszi, amit az emberi szem hitelesnek vél, a fikciót módszeresen eltépi és balra húzza. Szeretnénk azt gondolni, hogy éles, gyakorlott szemmel meg tudjuk különböztetni az ember által alkotott képeket a mesterséges intelligencia (MI) által konstruált valóságtól. Az utóbbiak kissé túlidealizáltak, a zsidó temetőben rengeteg nagyszabású sírkő a naplementében, az ünnepi asztal fölött gazdagon díszített csillár, a mesebeli zsidók mind kissé hollywoodi hatást keltenek. De ne feledjük, ahogy idővel egyre biztosabb kézzel nyúlunk ezekhez az emlékekhez, a MI is ugyanolyan – vagy esélyes –, hogy jóval gyorsabb ütemben fejlődik, és csak sejtésünk lehet, melyikünk marad alul ebben a versenyfutásban.
A fotón kívül más fontos élményelőhívó lehet például az ízlelés – Proust-jelenség – vagy az illat, mint emlékőrző entitás. Andrádi Eszter performanszművész ebben az irányban kezdett gondolkodni a kurátorok, Martincsák Kata és Menyhért Juci felkérésére.
Andrádi Eszter színházi emberként kortárs technikákkal dolgozik, és ebben a munkájában az érzetekre fókuszált. Bármilyen stimulussal indulhat, sokféle érzet alkothatja az engrammákat, de mindig történeketeken keresztül őrződnek meg. Ahogyan egy kézzelfogható, szemmel befogadható fotó körül is mindig van egy megfoghatatlan történet. Andrádi Eszter a felolvasást végeztette el a mesterséges intelligenciával, és ez az érzelemmentes hang képez izgalmas feszültséget az érzelmekben gazdag képekkel.
Bár a kiállító két művész korábban nem ismerte egymást, munkáikban komoly összecsengések vannak.
Kisspál Szabolcs az interjúk során arra törekedett, hogy minél több térbeli részletre fény derüljön, majd a képek 60-70 százalékát e részletek segítségével a mesterséges intelligencia lehetőségeit felhasználva állította elő. A módszer: a képileg megformálható részletekről kulcsszavakat adott meg a MI-nak, amely ezáltal új, fikciós képeket alkotott. Így soha nem létezett vizuális elemek születnek a létező történetekből.
Kérdés: vajon kipótolhatja-e a hiányzó emlékeinket a mesterséges intelligencia? Ellentétben áll-e ez a kérdésfeltevés a saját narratíváink által helyettesített emlékfoszlányokkal? Az időkapszulákban rögzített fényképeink és a köré épült történeteink hiányainak pótlásával, a MI miatt megfosztjuk-e magunkat a fantáziánk által teremtett emlékektől?
Az emberi emlékezet rendkívül összetett és dinamikus. Az érzékszerveink által érzékelt ingerekből információkat dolgoz fel, amelyeket aztán az agyunkban tárolunk. Az emlékezetünk nem csak a tényeket őrzi meg, hanem érzelmeket, élményeket, és az ezekhez kapcsolódó narratívákat is. Az emberi emlékezet sokszor szubjektív és torzított lehet, az eseményeket az egyén saját érzékenységei, érzelmei és személyes tapasztalatai alapján értelmezi.
A jövőben az emberi és mesterséges emlékezetek közötti határ egyre inkább elmosódik majd. A MI technológiák fejlődésével az emberi agy és a gépi tanulási algoritmusok közötti kölcsönhatás lehetővé teheti, hogy az emberek kiegészítsék az emlékezetüket gépi adattal, vagy akár olyan narratívákat hozzanak létre, amelyekben a MI részt vesz.
Az emberi emlékek és narratívák egyediek és sokszor szubjektívek, míg a MI által létrehozottak objektívebbek és adatalapúak lehetnek. Ezért az etikai és jogi szempontok mellett a kreativitás és az érzelmek terén is óriási kihívások elé nézünk.
Yuval Noah Harari izraeli történész szerint a MI által hordozott legnagyobb veszély, hogy az ember most először keltett életre olyan technológiát, amely képes az önálló történetmesélésre.
Így az életünk keretezése értelmezhetetlenül megváltozik. A fake news leginkább romboló hatása pedig nem az, hogy valótlan állításokban hiszünk, hanem az, hogy a valóságos tényeken alapuló hírek is relatívvá válnak, és teljesen megszűnik a hitelességbe, mint mértékadó normába vetett hitünk.
Harari pedig arra a borzongató tényre hívja fel figyelmünket, hogy a neandervölgyi ember korszakának akkor áldozott le, amikor megjelent a sokkal jobb történetmesélési képességekkel rendelkező Homo sapiens.
(A cikk szerzőjét a kiállítás arra inspirálta, hogy megkérdezze a mesterséges intelligenciát, mit gondol erről a témáról, és a válaszokat beleszőtte a szövegbe. Ezen részek megtalálását az olvasóra bízzuk.)
Rubin Eszter