A második generáció

Találkozások két budapesti galériában

2B Galéria, Budapest, 2008. május 9 – június 14.
Manna Galéria, Budapest, 2008. május 7 – május 30.

“Akiknek a legrosszabb jutott örökségül” – ezt a címet adta CLAUDIE CACHARD a második generációról írt tanulmányának, amelyben azoknak a tudattalan képzeteknek helyét és szerepét kutatta, amelyek a második, sőt harmadik nemzedéket is bevonják a Holokauszt tragédiájába, amelyet ők már közvetlenül nem éltek át. Az elhallgatások, a titkok, a hiányzó családtagok – a trauma-feldolgozás nehézségeivel több éve – sokszor éppen budapesti konferenciákon – foglalkoznak a legkiválóbb analitikusok és szociológusok. Most e nemzedék képzőművészeit mutatja be két galéria a “Párbeszéd a toleranciáért” program keretében, amelyet Jeruzsálemben MIRIAM BEN DAVID és a Budapesten TALYIGÁS KATALIN közösen hozott létre. Amit írtak arról, hogy a második generációhoz tartozók hogyan ismerték meg a családjukat sújtó elhallgatott Holokauszt-történeteket, és hogyan ébredtek valódi identitásukra, az megegyezik a kiállítás katalógusában szereplő megrendítő vallomásokkal – állapítja meg S. Nagy Katalin, a 2B Galériában megrendezett kiállítás kurátora.

S. Nagy Katalin: 2005-ben a szekszárdi Biennálén, amelyet Farkas István tiszteletére rendeztünk, szinte a véletlennek köszönhettem, hogy eljutottam Mózes Katalin műtermébe. Ezt nem terveztük előre, de Kováts Albert, a kiállítás rendezője javasolta, hogy nézzük meg a műtermet. A lépcsősor tetején, amely odavezetett, döbbenten álltam meg: olyan festményt láttam meg, amelyet már régóta kerestem: “Füstté és hamuvá – síremlék Istvánnak és Juditnak.” A mű kifejezte mindazt, ami hónapok óta foglalkoztatott, és tudtam, hogy csak ez kerülhet készülő könyvem: “Emlékkavicsok. Holokauszt a magyar képzőművészetben” címlapjára. A festmény egyúttal elindította bennem a jelen kiállítás és könyv gondolatát. Mózes Katalin naplósorozatát régi zsidó és keresztény imakönyv lapokra festi és rajzolja. Vallomásának végén ennyit írt: “Nem vagyok hívő, csak zsidó, aki megfosztatott attól a tapasztalattól, hogy milyen úgy zsidónak lenni, ha nincs Auschwitz.”

Vámos ÉvaAmikor Claude Lanzman Budapesten járt, beszélgetésünk során arról is szólt, hogy mi segítette őt abban, hogy egyáltalán bátorsága legyen az élethez mindazok után, amit átélt a háborúban. Az ő elve: “Ahhoz, hogy a borzalmakkal szembenézzünk, le kell mondanunk a kellemesebb megoldásokról és a kibúvókról.” Hogyan érvényesülhet ez a kiállító művészeknél?

S.Nagy Katalin: Az ilyen, a feszültségekre, a kibeszéletlenségekre érzékeny művek, tematikus kiállítások segíthetnek éppen abban, hogy hiteles, egyéni választ adjanak a társadalomnak. A művészet társadalomtörténet is. Fontos, hogy megkíséreljük feltárni az alkotók és képeik közötti kapcsolatot. Itt a művészek képeikkel és az azt nagyszerűen kiegészítő vallomásokkal szembenéznek a családban sokszor elfojtott gyásszal. Vallanak – végre remélhetően – szabadon választott kulturális, vallási identitásukról. Ma már tudjuk, hogy még a harmadik generáció álmaiban is szerepelnek olyan képek, amelyek nem lehetnek sajátjaik. A szülők, nagyszülők emlékanyagából kerülhettek csak be a zsidóüldözést felelevenítő képek. Sok még az ismeretlen a második generáció reflexeit illetően. Sürgetően fontos ezekkel a témákkal foglalkozni napjainkban, amikor megint nyílt és látványos az antiszemitizmus. A képzőművészet verbalitáson kívüli terület – a szavak alkotta hálók másféle világgá szervezik a valóságot, mint a nyelv előtti képzelet, képek. Éppen ezért a festészet ikonográfiai részletekkel, emlékeztetéssel megrendítő hatást válthat ki.
A 2B galériában a művészeknek a katalógusban szereplő vallomásai is nagyban segítik az értelmezést, amely lehet erőteljesebben szubjektív, vagy valamely tudományterület felől közelítő. Nem a stiláris elemek, hanem a megvalósítás mikéntje a lényeg. Legyen az expresszív, szürreális, hiperrealista, concept art vagy street art. Az értelmezés mindig attól függ, ahogyan a művész a motívumokat, a vizuális nyelvi elemeket megjeleníti. Lehet az akár Mózes a törvénytáblákkal, az angyali üdvözlet, geometrikus alakzatok, vagy a második generáció problémája.
VALKÓ LÁSZLÓ némely festményében, KOVÁCS JOHANNA némely rajzában, BÖRÖCZ ANDRÁS némely szobrában tematikusan is reflektál a Holokausztra. A 2B galériában olyan művek láthatóak, ahol áttételesen vannak jelen az identitás problémáira adott válaszok. SZIRTES JÁNOS végtelenített videón vetíti egy arc változásait, megdöbbenését, haragját, megalázottságát – a családi történettel szoros összefüggésben, és annak zárómondatával: “Végül én is képeket festek, de a lakásom, műtermem falain nincsenek képek, üresek a falak”. Más-más eszközökkel nyúlnak az emlékezéshez GELLÉR B. ISTVÁN, RÉVÉSZ LÁSZLÓ LÁSZLÓ , WECHTER ÁKOS és WAECHTER DÉNES művei. Megrendítőek, miként SZABÓ ESZTER ÁGNES “identitásprojektjei” is.
Böröcz András 13 méter hosszú tusrajzán a tőle megszokott iróniával, intellektuális fricskával egy budi “fejlődéstörténetét” követve jut el a technicizált halál társadalmáig. Ez a 14 cm széles rajz akár tóratekercs is lehetne.

Többször beszélgettünk Böröcz Andrással indíttatásáról. Kérdéseimre kedvesen válaszolt is, és persze hárított is. Legutóbb abban maradtunk, hogy először is jó alaposan megnézem a tekercset. Azután elolvastam a katalógusba szánt írását, amelyből kiderül, hogy egyre többet gondol gyerekkorára, a családjukat érintő történetekre, amelyekben újabb és újabb jelentéseket fedez fel. A család zsidó ágának története is fontos számára. Ebben segíti őt édesanyja néhány éve megírt visszaemlékezése.

Böröcz László: A mikrokörnyezeten belül jobban átéljük a tragédiákat, minden szenvedés jobban átélhető, ha arról van szó, hogy saját családunkból hiányoznak az értelmetlenül elpusztított közeli rokonaink. Sokkal fogékonyabbá tették Andrást is ezek a történetek. Mindig talál egy motívumot, amellyel azután eljátszat egy történetet. Volt már kéményseprő, vagy akár dinnye is “főhős”, amelyet megszemélyesített. Különös szimbólumok. Már korábban Nagy Bálint galériájában is feltűnt egy kiállításon a budi, amely azután átlényegül. Ez a tekercs három példányban készült szitázott technikával – de mindegyiken egyedileg rajzolt részek is vannak.

Roskó Gábor mítikus figuráival, önkéntes vállalásával jelent meg a kiállításon, ahol családias hangulatban – a művész kiváló gobelin-művész édesanyja Rónai Éva – szerényen állt a háttérben. Tőle tudtam meg, hogy itt a galéria utcájában – a Kálvin tértől nem messze laktak Roskó Gábor szülei egy olyan bérházban, ahol a többi lakóval egyetértésben és a házmester aktív segítségével zsidó gyerekeket és családokat mentettek meg a pincében. A kiállításon látható Roskó-művet viszont tragikus végkimenetelű történet ihlette.

Roskó Gábor: A kép Bruno Schulzról szól: erről a tragikus sorsú galíciai íróról és képzőművészről, akit bár egy ideig védtek, a nyílt utcán lőtt le egy Gestapo-tiszt. Idióta és szűrreális történet, amelyből film is készült. Bruno Schulznak kevés műve maradt ránk – de azok az írások és a sorsa nagyon megfogtak.
Ez a munkám szerepelt már berlini és a budapesti Ludwig múzeum-beli kiállításon.

“Hirtelen vörös lángoszlop tört fel az ég felé a fekete éjszakában, ellenállhatatlanul tört utat magának. (…) A tűz már nagyságánál fogva is isteni szerepet öltött magára – gigantikus, kiszámíthatatlan, már a látványa is tébolyító. A város káprázatba zuhant.”

Mintha Elie Wiesel sorra ihlették volna a Manna galériában található második generációs izraeli művészek “A Holokauszt árnyékában” címmel megrendezett kiállítását. Batya Brutin izraeli művészettörténész, a kiállítás kurátora felfigyelt arra, hogy mennyire különbözően közelítik meg ugyanezeket a témákat a két országban élő – egyazon nemzedékhez tartozó, egyazon emlékanyagot őrző művészek.

Batya Brutin: A kiállítás katalógusának címlapján is szereplő ANAT MASSAD művét tűz-zászlók digitális fényképei alkotják. A zászlókat a művész nyílt téren gyújtotta fel – tűzszertartás keretében – a zászlókon Dávid csillag és a művész édesanyjának auschwitzi tetovált száma volt látható. A művész családjának személyes sorsát jelképezi a mű – amelyet ugyancsak vallomás egészít ki arról, hogy a szülőknek sikerült Izraelben, az újjáépítésben beilleszkedniük.
HAIM MAORt is állandóan kisértette apja tábori száma – erről készített fényképét sohasem állította ki, de több festményének, így az itt kiállított Önarckép szülőkkel című szárnyas oltárnak is ez a valódi ihletője. Vannak művészek, akik a Holokauszt fennmaradt ereklyéit a szörnyűségek emlékeztetőiként kezelik. NECHAMA GOLAN Cím nélküli művében a náci ideológiát jelképező könyvét műanyagba zárja – és négy nagy szöggel átüti, hogy abból sohase törhessen elő újra a megsemmisítés ideológiája.
A vonat – a vasúti sínek vagy szerelvények – mint az ismeretlenbe vezető rémületes utazás rengeteg túlélő vallomásában központi motívum – és ezt folytatják a második generációs művészek például azokon a lágerkapus felvételeken is, ahova NECHAMA GOLAN, a festő most sárgaszínű héber betűkkel írta fel: “Szeresd felebarátodat!”
Izraelben a második generációs kifejezést olyan szülőknek a második világháború után született gyerekeire értik, akik Európában gettókban és lágerekben éltek, vagy bujkáltak, menekültek a nácik elől, vagy harcoltak a nácik ellen partizánként. Általában nem számították ide azoknak gyermekeit, akik még a háború előtt elhagyták Európát, mégis tiszteletben tartottuk azoknak a műveit is, akik magukat mégis második generációsnak tartják. Érdekesek olyan szempontból is, hogyan reagáltak ők szüleik Holokauszt-élményeire. A második generáció természetesen nagyon változatos társadalmi és kulturális hátterű. Változó az is, hogy a túlélők mennyire beszéltek, vagy sem keserves tapasztalataikról. Nava Semel így írt erről “Üvegkalap” című könyvében :
A tudás hiánya nem azt jelenti, hogy a tudás – bármily megfoghatatlan is – ott ne szunnyadna várakozón a bőrben, olyan sejtek formájában, amelyek semmiképpen nem akarnak eggyé olvadni.”

A tervek szerint a két anyagot legközelebb együtt mutatják be Jeruzsálemben.

Vámos Éva
2008. július