Számunk képzőművészeti anyagához
A XX. sz-i és ezen belül a kortárs képzőművészet iránti nagyfokú érdektelenség számos oka közül az egyik, hogy a kiállítások nagy része tetszelgő, szépelgő, problémamentes, kívül és távol a társadalmi realitáson. Egyre jobban kiüresednek a művek, miközben itthon, Európában s mindenütt a földkerekségen éles etnikai, vallási, közösségi, környezeti, tudományos, államigazgatási és hadd ne soroljam tovább feszültségek halmozódnak a megoldatlanságok, kibeszéletlenségek nyomán. A művek többsége még arra sem vállalkozik, hogy személyes, hiteles, egyéni válaszokat keressen a káoszban, az ellentmondásokban, a kiismerhetetlenségekben.
Problémaérzékeny, problémacentrikus művek, tematikus kiállítások segíthetnének, amelyekhez gondolatok társíthatók. Látni tudni kell. Vagy legalábbis eszközöket adni, hogy feldolgozható legyen az, amit látunk. A képzőművészet nem szavakkal hat, verbalitáson kívüli terület a szavak alkotta hálók másféle világgá szervezik a valóságot, mint a nyelv előtti képzelet, képek. Épp ezért a festészet, ha túl mer lépni a szokványos esztétizáláson, köldöknézésen, sematikus lart pour lart-on, akkor a színek, formák folytonosságával, témákkal, ikonográfiai részletekkel, utalásokkal, emlékeztetéssel, a képeken látható valamivel és semmivel erőteljesebb, lenyűgözőbb, megrendítő hatást válthat ki. Ehhez azonban a képnézőt, a befogadót társalkotóvá kell tenni, bevonni az ikonikus, pikturális részletek bűvkörébe.
Félreértés ne essék: ez sem nem stiláris, műfaji, sem nem technikai eszköz kérdése. Mark Rothko egyesek szerint nonfiguratív festő, valóban csupán három-négy színfelület, a színek érintkezése, festői gesztusok, keret. Ennyi. Valójában erős gondolatisággal, ószövetségi etikával, metafizikus utalásokkal. Nem szól semmiről, csupán a világmindenségről s benne a létezés problémáiról, ellentmondásairól.
Ez a lényeg: a képeknek szólni kell valamiről, nem is akármiről, s minél komolyabban, elemzőbben, elkötelezettebben, annál jobb.
Lehet azt mondani, hogy a művészettörténet része csak az, ami minőség, s ezzel védekezni, elhárítani, de már évtizedek óta jogosan követelik más tudományterületek, hogy amit hozzátesznek a képekről való tudáshoz, azt vegye tudomásul a művészettörténet is.
Akkor nem kérdőjeleződhetne meg annak létjogosultsága, hogy például egy illetve több kiállítás foglalkozzon a második generáció identitásproblémáival, azzal, milyen válaszokat adtak, adnak művészek arra, hogy a Holocaust történeti tény, amely érintette családtagjaikat, és elhallgatásokként, titkokként, bonyodalmas mesékként vagy szörnyű tehertételként kellett egyszer csak szembenézniük azzal, hogy őket 19381945 között minősíthették volna zsidónak, mint elpusztított családtagjaikat, és micsoda abszurdum a Holocaust hosszú árnyékában! a kilencvenes években és a 21. sz. első évtizedében is problémaként jelentkezhet, hogy ki zsidó, mennyire az, félig, negyedig, egy nyolcadig (nevetséges!). 2008-ban szabad választás eredménye kellene hogy legyen az identitás, az identitások: zsidó az, aki magát annak tartja. Zsidó vallású, ha a vallást választja. Kulturálisan zsidó, ha így dönt, és ezzel azonosul (mint ezen a kiállításon is az, aki sem a nürnbergi faji vagy a harmincas évek végi, negyvenes évek eleji szégyenletes magyar zsidótörvények szerint nem az de természetesen az, mert ez a saját választott identitása). Különösen fontos tematizálni olyan nehéz és a jövőt is befolyásoló társadalmi problémákat, amelyek fenyegető mivoltához egyetlen adat ismerete is elegendő: a bölcsészkarokon most tanuló történelem szakos hallgatók, azaz az unokáink leendő történelemtanárainak egyharmada antiszemita.
A művészettörténet történetírás is. A művészet társadalomtörténet is. Fontosak a művekhez a gondolattársítások, ehhez az is fontos, hogy megkíséreljük feltárni az alkotók és képeik közötti közvetlen kapcsolatokat, mint ami ennek a kiállításnak (itt és most az adott helyen és időben, aztán elmúlik) és főleg a katalógusnak (benne a művészek vallomásaival, s ez megmarad, továbbhat az időben) egyik célja. Láthatóvá tenni egy létező problémakört.
A műveknek nagyon sokféle értelmük van (minél jelentékenyebb a mű, annál több, összetettebb, sokrétűbb, akár történeti korszakonként, koronként s a befogadó életszakaszaitól függően is változhat). Az értelmezés, akár szubjektív, személyes, akár valamelyik tudományterület felől közelít, mindig attól függ, ahogy a témát, motívumokat, vizuális nyelvi elemeket megjeleníti, ábrázolja a művész. Lehet az akár Mózes a törvénytáblákkal, az angyali üdvözlet, egy napraforgó, geometrikus alakzatok vagy a második generáció problémája.
Nem a stiláris elemek, hanem a megvalósítás mikéntje a lényeg. Legyen az expresszív, szürreális, hiperrealista, concept art vagy street art abban a világban, amelyben élünk, nincs és nem is lehet időt és teret átfogó képi nyelv , problémaérzékenynek, őszintének, intellektuális értelemben vallomásosnak, gondolatilag igényesnek, a nézőt megszólítónak, megérintőnek kell lennie. Szemléletesnek. Olyannak, amivel azonosulhatunk, mert saját identitásunkat erősíti.
A második generáció kiállításon ilyen művek láthatók.
( A második generáció. 11 művész kiállítása a 2B Galériában. Megtekinthető június 14-ig. )
S. Nagy Katalin
2008. március 28.