A kiállítás, amelyről tudósítok, nem klasszikus esete a műfajnak: önálló műalkotás – posztamensre állítva, címmel, dátummal, ahogy kell – voltaképp csak egy szerepel a Ráday utcai 2B Galéria tárlatán. Amit ezekben a hetekben Transzport címen ott látni, az inkább egy gondolat dokumentációja, nagyszabású és nagyigényű terv. Elgondolói (Böröcz András szobrász- és Rajk László építőművész) nyilván azért tartották érdemesnek hétévnyi szunnyadás után újra elővenni, mert bíznak abban, hogy egyszer még meg is valósulhat. Az erzsébetvárosi Kazinczy utcában, közel a Király utca sarkán nyíló kis játszótérhez, alacsony, kétszintes ház áll, földszintje ma a város egyik kedvelt kocsmájának ad helyet. 1944. november és 1945. január 18. között itt húzódott az ún. pesti nagygettó északnyugati határa – ezen a sarkon állt a deszkapalánkkal elkerített gyűjtőnegyed négy szigorúan őrzött bejáratának egyike. Akkoriban, a fagyos téli hónapokban e jellegzetesen jelentéktelen erzsébetvárosi házban is – mint a zárt övezeten belül mindenütt – zsidó családok tucatjai, szerencsétlen, kiszolgáltatott emberek, betegek, öregek, gyerekek százai zsúfolódtak össze, étlen, szomjan, fázva, rettegve – reménytelenül. A Transzport-projektet erre a helyre tervezték. Böröcz és Rajk kifelé induló marhavagont vizionál az egykori zsidó gettó határára. A valósnál nagyobb méretű vasúti kocsi a Kazinczy utca 55. épülettömbjéből válna ki, annak utcai oldalát fogná masszív acélpántok és merevítő vasak közé. A kerekekre emelt traktus három utcafronti nagyszobát és szűkebb hátsó helyiségeket foglalna magában – és láthatatlan erő tolná el a síneken, észak irányában, mintegy kifelé a gettóból. Az épület hátsó traktusa csupaszon, a homlokzat arca nélkül maradna magára eredeti helyén (ide kiállítóteret terveznek az alkotók). Böröczöt már évek óta foglalkoztatja a vagon motívuma, a transzport e mitikus eszköze. A 2B Galéria mostani kiállításán látható egy sor újabb keletű, borzongatóan álnaiv-szürreális rajza is, köztük az a vékony papírszalag, amelyen egymás mellé rajzolt sematikus kisvagonok sora érzékelteti, mekkora méretű is lehetett egy tipikusan ötven (!) vagonból álló auschwitzi szerelvény. Amaz egyetlen önálló mű a Cipők a vagonban című, 2003-2004-ben diófából faragott, „hangzó szobormodell”: barna vagont formáz, beépített verkli-mechanikával, amely forgatásra szorosan egymáshoz szoruló faragott facipőket ver a vagon padlatához. Ritmustalan kattogásában a haláltáborokba tartó szerelvények és a Gonosz hangját elfojtó purimi kereplők fülsiketítő zaja keveredik össze. (Megrendítő egy játékszer.) A Transzport tehát igazi helyspecifikus installációnak látszik: szókimondó holokauszt-emlékműnek, amely címe, motívumai, tájolása révén – ott felállítva, ahova tervezték – eredményesen idézhetné föl az egykori transzportok célállomásainak lidércét, az egykori zsidó sors infernális perspektíváit. Csakhogy: Budapestről, 1944-45 telén már nem indultak transzportok Auschwitz felé. A gettóba zárt zsidók nem láthattak belülről marhavagont. Ha Böröcz és Rajk műve egyszerűen „Auschwitzról” szólna, általánosságban lehetne hatásos emlékmű, konkrétan mégis elvétené a hely szellemét. Noha gyakran kószálok arrafelé, eddig sose tűnt fel az emléktábla a Wichmann kocsma falán: „E helyen állt Schneider József kártyafestő műhelye. Itt készült az első magyar kártya 1836-ban…” Elképzelem az alacsony, rosszul világított helyiséget, a szűk utcára nyíló spalettákat, a kézműves mestert munkapadja mögött, körös-körül célszerűen elrendezett tégelyeit és szerszámait, a nyomdagépnél sürgölődő segédeket – a helyet, ahol Schneider József saját világa történt, zajlott szakadatlan. A hely talán nem is egyéb, mint ez a berendezkedett otthonosság, a saját dolgok közelsége, az emberi lakozás melege, amely kihűl, mihelyt kitűnik a közepéből, aki éltette. Schneider kártyafestő, majd az őt követők, generációról generációra, akik mind e házban laktak, éltek, szerettek, haltak – akik sok-sok évtizeden át rendre épp itt voltak otthon. Itt, az 55. számú házban, s körötte a Kazinczy meg a Király utcában, az Andrássy úton és az Erzsébetvárosban, Budapesten, a magyar hazában. Azt hiszem, Böröcz és Rajk emlékmű-terve így – az emberi lakozás, a helyek szervesen összeszövődő organizmusának mint problémának a közvetítésével – emlékeztet arra, ami 1944-45 fordulóján itt történt – s ez talán érvényesebb figyelmeztetés ma, mint amit a holokauszt-közhelyek újraragozásától várhatnánk. Az erzsébetvárosi gettó leharcolt bérházainak szűk tereiben otthonaik melegét elhagyni kénytelen pesti zsidók kényszerültek össze egymással: nekik a Kazinczy utca 55. és fapalánkkal körülvett környéke sohasem lehetett ugyanaz a természetes világ-féle, mint Schneider kártyafestőnek s a többinek, akiknek adatott hely és idő a szobák, utcák, városi terek belakásához. (A Sorstalanság ismeretében persze jobb erről is óvatosan nyilatkoznunk. Kertésztől tudjuk: az ember, ha a legkisebb módja van rá, a szükségházakban, a marhavagonban, a haláltábor barakkjában is kialakítja magának az otthonosság kis fészkeit, a mindennapiság apró rutinjait. Önvédelemből teszi ezt: bármilyen is a bevackolódás, valahogy a világszerű lét, a normalitás biztonságérzetét kelti.) Nem vitás, a Transzport az otthonokat helyüktől megfosztó vagon-installációja, ha egyszer felállítanák, sebet ejtene a város folytonos szövetén, a helyek mindannyiunk számára jól ismert otthonos rendjén. Egy játszótéren veszteglő marhavagon, ha homlokzati muskátlik nyomait viseli is oldalfalán, utunkba áll. Arra figyelmeztet, hogy ma is túl könnyen esünk áldozatául az emberi helyek gyanútlan szellemének, a normalitás utáni természetes vágynak – azaz a felejtésnek. De hát nem épp ez egy emlékmű dolga?
(Transzport, Böröcz András szobrász- és Rajk László építőművész kiállítása, 2B Galéria, megtekinthető június 15-ig)
Rényi András
2011. június 10.