(A Csillag a házon, csillag a kabáton című kiállítás a 2B Galériában a április 3-ig tekinthető meg.)
Egy-egy kiállításról könnyebb kijelentenünk, hogy azt a galéria és az alkotó egyaránt félreérthetetlenül fontosnak szánta, mintsem az évad közepén úgy döntenünk, hogy valóban az is. Így áll a helyzet a 2B Galériában április 3-ig látható Csillag a házon, csillag a kabáton kiállítással is, amelyen hetvennyolc, 1944-ben készült fénykép látható, melyeken magyar állampolgárok sárga csillagot viselnek, amire április 5-i hatállyal a Sztójay-kormány kötelezte a zsidókat, másként: mindazokat, akiket azzá tettek. A kiállításon számos fontos, a szó szoros és átvitt értelmében fel- és kinagyított szövegből olvasható idézet, melyek írói – értelemszerűen – a sárga csillag viselésének elviselhetetlenségét, megalázó iszonyatát rögzítették. S ez nem is nagyon lehetett másképp. Hasonlóképp fogalmazott a kiállítás létrejöttében döntő szerepet játszó Jalsovszky Katalin, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a képek és az idézetek hosszú éveken át tartó összegyűjtésében.
„A megbélyegzettekről szinte alig maradt ránk fénykép. A társadalomból kirekesztett, méltóságukban sértett emberek nem szívesen álltak kamera elé – főként szükségből, munkaigazolványokhoz, mentesítő okmányokhoz készíttettek magukról fotót. A fényképezőgépnek mutatott ösztönös mosolyok mögött valójában többnyire a megalázottság érzése, a reménytelenség, a kétségbeesés húzódott meg. Akadtak azonban, akikben a stigmatizálás dacot és büszkeséget ébresztett, az ő mosolyuk ezt tükrözi.” Ez a szöveg a képek között olvasható, látható.
Mármost a kiállítás igazi drámája az önmagában vitathatatlanul pontos szöveg és a képek közti bonyolult viszonyban áll. Számos fénykép pontosan igazolja a fenti megállapítást, értelemszerűen azok, amelyek valóban szükségből készültek, azaz a sárga csillagot viselőket a hatalmi gépezet működésében való kényszerű részvétel aktusaiban rögzítette a fényképezőgép, illetve a – ki tudja, miként viselkedő – fotográfus. Nyomasztó és megalázó lehetett egy esküvői fényképen sárga csillagot viselni, mint azt Rozsnyai Imre zártsága, örömtelen önfegyelme – a tudjuk, empatikus, mert szintén csillagviselésre kötelezett – Kis Pál 1944 tavaszán, kora nyarán készített felvételén igazolja. Hiszen ez a kép mégiscsak a magánélet szétverésének volt a dokumentuma, s nem elsősorban az élet egy kitüntetett pillanatának rítusát örökítette meg. Elég nyilvánvalóan hasonló lehetett a gettókban készült csoportképeken szereplők helyzete. Ahogyan egy Akadémia utcai légópince-szentelést dokumentáló fényképen: jómódú polgárembereket látunk, egyikük, középkorú asszony, sárga csillagot visel. Ez a felvétel valóban botrányosan fontos dokumentum. A képen ugyanis nem pusztán ő áll dermedten, visszavonhatatlan magányában, hanem a többiek is, akikről mindössze annyit tudunk, hogy a korszak törvényei értelmében „jó keresztények” voltak. Nyolc ember látható a képen, amely a kiismerhetetlenség példája. Volt-e köze a sárga csillagos nőnek a mellette álló, kalapját kezében tartó férfihoz? Mintha elég közel állnának egymáshoz ahhoz, hogy viszonyuk ezt – akármi volt is, ha volt – megengedte vagy épp megkövetelte. S kik szégyellik magukat jobban, s miért? De vajon ez látszik-e az arcukon? Egy mondat, legyen az mégoly bonyolult, mint Márai 1944-es Naplójában előfordul, félreérthetetlen. Kassák a Kis könyv haldoklásunk emlékére című naplószerű szövegében a villamoson „seriffcsillagot” viselők és nem viselők közti különbséget írja le, s ez a fordulat ugyancsak magától értetődő.
Ám azok a képek, amelyek a fenyegetett magánélet egy-egy intim pillanatát rögzítették, amelyeket mindössze a maguk számára készítettek, s a fényképész – minden eshetőség szerint – belül volt a sárga csillagot viselők bizalmi körén, azaz előtte nem szégyellték magukat, azok a képek valóban kiismerhetetlenek, azaz számos olyan felvételt láthatunk a kiállításon, amelyeken a mosoly nem kényszeredett, mert nem a hatóság körébe tartozó fényképezőgép lencséje előtt állnak vagy ülnek, hanem fenyegetett életük egyik színterén szerepelnek, mert nem tudhatták biztosan, hogy 1944 nyarán több mint négyszázezer magyar állampolgárt visznek a lágerekbe, amelyek jelentős része megsemmisítőtábor volt. Fiatalasszonyok ülnek a Károly körút 14. számú csillagos ház folyosóján. Tűz a nap, a felvételen a vetett árnyékok és a fényben úszó arcok éles ellentéte valóban érzéki erővel idézi fel azt a mulandóságot, amely minden olyan felvétel sajátja, amelyek már régen halott emberek életébe engednek bepillantást. Bokor Edit egy csillagot nem viselő barátnéjával áll egy pesti ház gangján ugyanazokban a hetekben, hónapokban. S igazán felszabadultan mosolyognak, amitől 2020-ban a mégoly beavatottnak tűnő látogató is kívülálló lesz, mert egyikünk sem fogja már tudni soha, hogy ki állt mellette, s miért nem viselte a sárga csillagot. Weidlinger Andor építész ül a Pozsonyi úti lakásuk erkélyén, ölében kisfia, önfeledten nézik egymást, 1944 nyarán. Mindketten túlélték. Weidlinger 1898-ban született, a fia 1936-ban, a korabeli viszonyok szerint elég kései gyereknek számíthatott. Egy pillanatnyi idill 1944 nyarán – ez az a dokumentum, amely a nagy történelem fogalmai szerint nem létezik. „És mégis itt állt” – ahogyan az Pilinszky versében olvasható.
A kiállítást megtekintők tehát olyan képek előtt állnak, amelyek egy része elgondolhatatlannak tűnt. Ugyanazt az általuk ismert mindennapi életet ábrázolják, amelyet a képek szereplői maguk is éltek, és folytatták azt, részben dacból, részben mert mit sem sejtettek, okkal feltételeztek rettenetes dolgokat Horthyról és elitjéről, de azt tényleg nem kellett tudniuk, hogy mindegyiküket kiadják a Harmadik Birodalomnak, s úgy végzik, ahogy az történt, s amiről máig nem tudjuk, mint vegyünk tudomást. Végül ott vannak a neveik. Sok, sok igazi, félreérthetetlen magyar név. Feith Gyula, Lőwinger Mózesné, Blum Béla Benzion, Tamkin Berman Sára, Geuduschek Miksa, Vörös Béláné, Vida Jenő, Vajda Izidor.
Négy fotókartonra ragasztott fénykép van a könyvespolcomon. 1952 szeptemberében a Duna-korzón két-két képet készített egymásról anyám és apám. Semmi sem látható abból, ami előtte történt velük, s mit sem sejtettek abból, ami várt rájuk. A 2B kiállítása óta radikálisan megváltozott a képek jelentése.
György Péter
2020. 03. 13.