Vagyunk, akik vagyunk
(A roma élet aspektusai a kortárs művészetben)
Budapesti Őszi Fesztivál
2B Galéria, 1092 Budapest, Ráday utca 47.
1.
A budapesti 2B Galériában mutatták be a grazi Rotor Galéria We are what we are/Amen sam so amen sam/Vagyunk, akik vagyunk című utazó kiállítását, amelynek deklarált célja az volt, hogy kortárs művészeti alkotásokon keresztül közelítse egymáshoz a Közép-Kelet-Európában élő kisebbségi (roma) és a többségi társadalom romákkal kapcsolatos nézőpontjait. Maga a kiállítás címe is amely egy Burgerlandban élő roma közösségről készült dokumentumfilm címét használja fel arra inspirálta az alkotókat, hogy gondolják végig saját csoportidentitásukat, mintegy önmaguk is kívülről tekintsenek arra a képre, amely a külső szemlélőben leegyszerűsödve és sematizáltan él. A „kik vagyunk mi, romák?” kérdésre adott válaszok tehát elsősorban a külső etnikai „jellegzetességekhez” kapcsolódnak, ezt a képet árnyalják, vagy éppen konfrontálódnak vele, lehetőséget adva a nem romáknak is a párbeszédre.
2.
Ilyen többségi, a dzsentrivilágból fennmaradt sztereotípiának tekinthetjük azt a nézetet, mely szerint a romáknak a vérükben van a zene – s ez a képességük meg is határozza helyüket a társadalmi hierarchiában. Az a (nemcsak filmekből ismert) lekezelő mozdulat, ahogy a cigányzenészek homlokára ragasztják a pénzt, önmagában is megalázó. Hogy mégis mennyire, azt érzékelteti Mladen Stilinović Sing! (Énekelj! 6.) című kollázsa, ahol a valódi papírpénz egy, a társadalom által elfogadott csoport képviselőjének, magának a művésznek a homlokára tapad. Ezen az előítéletes, „minden cigány zenész” közhelyen változtathat az, aki veszi a fáradtságot, és megnézi Mario Rizzi 2003-ban készült videóinstallációját, amelyben Albániában élő romák éneklik el azokat a dalokat, amiket még kiskorukban az édesanyjuktól tanultak. A verbális hagyományok (mesék, dalok) ugyanis olyan kultúrában erősek, ahol nincs, vagy alig van szerepe az írásbeliségnek; ez erősíti meg és tartja fenn a közösséghez tartozás érzését – nemcsak most, hanem évszázadokon keresztül, és nemcsak a romák esetében. Az osztrák fotográfus Michaela Bruckmüller korábbi – flamencotáncosokat, Adrián nyaraló nyugdíjasokat bemutató – sorozatai után portrésorozatot készített magukat romának valló táncosokról, színészekről, zenészekről (3.).
3.
Tárgyilagos, de egyénített felvételeket, amelyek mentesek minden klisétől és egzotikumtól, képeket olyan emberekről, akik történetesen romák is. Az Amerikában élő Chad Evans Wyatt olyan cseh romák portréit mutatta be, akik leküzdve hátrányukat, elismert társadalmi státuszú foglalkozást űznek (orvosok, bírók). A kissé hideg, bár idealizált fényképeken nem annyira az egyéniség, sokkal inkább a pozíciót jelző környezet a hangsúlyos, továbbá a képek tételesen cáfolják azt a stupid előítéletet, hogy magasan kvalifikált munkára a romák nem alkalmasak. Bár a roma kisebbséget belátható időn belül nem fogja magába olvasztani, asszimilálni a többség, nem nehéz észrevenni, hogy egyre vékonyodik az egyes nemzeteket, nemzetiségeket elválasztó virtuális fal. A globalizáció hatására már ma is sok közös „kultúrkinccsel” gazdagabbak e régió lakói, mint ahogy ezt Dušan Zahoranský interaktív videóján is lemérhetjük: a környező országokban mindenhol látható amerikai J.A.G. (Becsületbeli ügyek) című tévésorozat egy részletéhez mindenki maga választhat hangalámondást, oroszt, szlovákot, lengyelt, magyart, németet, horvátot vagy románt, és akinek ez kevés, az egy nem létező pszeudonyelvet is.
Az sem eléggé hangsúlyozott tény, hogy romák és nem romák történelme e térségben szorosan összefonódik; ugyanúgy áldozatai voltak a vészkorszaknak, mint más kisebbségek. Míg a gyermekkorában Auschwitzot megjárt holokauszt-túlélő, Ceija Stojka festményein az általános és közös borzalom mutatkozik meg, Ráczné Kalányos Gyöngyi hatalmas festménye amely eredetileg a Műcsarnokbeli Elhallgatott Holokauszt című kiállításon egy koncentrációs tábor barakkfalát megidéző felületen jelent meg inkább lírai emlékezés a táborokban meggyilkolt romákra.
4.
Ami azonban csak a romákat sújtja, az a társadalmi betagozódás lehetőségének nehezítése, a kirekesztettség nyílt vagy burkolt formája. Míg előbbire Monika Kovačová fotósorozata (5.) a példa – melyen a szlovák iskolareform következtében 18 éves korukig intézetben tartott (tanított), zömében roma lányok mindennapi harcait, szerelmeiket és a szabadságukért vívott küzdelmeiket követhetjük nyomon -, utóbbit a Törökországban élő Aydan Murtezaoglu fotómontázsán tanulmányozhatjuk. A jelenet látszólag köznapi, nagyvárosi környezetben tradicionális, színes ruhákat viselő, vidám roma lányok csoportja látható, akik, mint egy zárvány, mégis idegenek és kívülállóak maradnak. A létminimum alatt élő szegények soraiban is túlreprezentáltak a romák. Az otthontalanság mellett – Orsós Teréz festményén buszmegállóban alvó hajléktalanokat, egy kilakoltatott családot láthatunk -, gyakran az „otthon” sem több, mint puszta fedél, ahol a „mindennapi kenyér” fogalma sem értelmezhető (Pavlína Fichta Eierna videói).
A kirekesztettségre adott egyik válasz, hogy a roma közösség egy része nem az integrációt, hanem a tudatos elkülönülést választja már amennyiben választási lehetőségekről lehet beszélni. A ragaszkodás a rituálékhoz sokszor inkább kényszernek tűnik (a koszovói Erzen Shkololli videóján egy esküvő előtti leánybúcsú eseményei láthatók), máskor az otthontalanságból, elűzetésből kivezető egyetlen, az önazonosságot biztosító útnak, még akkor is, ha a Róma melletti, boszniai romák által lakott „kempingvárosban” megünnepelt Ramadán egyfajta multikulturális eseménnyé változik (Nihad Nino Pušija 2.). A hetvenes évek elején, amikor Spanyolországban komoly építészeti tervek készültek abból a célból, hogy a nomád életet élő romák letelepedését elősegítsék, a romániai Baraganba deportált romák minden kötöttség nélkül kezdtek el építkezni; az így létrejövő cifra bádogpalotákat dokumentálta 2000-ben a Király JózsefMariana Celac-Marius Marcu-Lapadat-trió (4.). A giccs és a szubkultúra határmezsgyéjén egyensúlyozó épületeket (ilyeneket legutóbb a Közös tér című kiállításon is láthattunk) az teszi hitelessé és életszerűvé, hogy a fényképeken megjelennek maguk a lakók is, akik ezt a sajátos urbanisztikai jelenséget létrehozták és használják. A kuriózumok oka azért leginkább a szegénységben keresendő: a szintén romániai Cosmin Gradinaru (1.) olyan „felspécizett”, lovakkal vontatott szekerekről készített fényképeket, amelyekre kibelezett autókasznikat helyeztek. (A másodlagos felhasználású buheraautók a Belgrád mellett élő romák között is elterjedtek, csak ott éppen még működő autókat alakítanak át abból a célból, hogy minél több dolog elférhessen benne.) E járművek sajátos rendszert alkotnak még a többségi rendszeren belül is: a közösségben státuszszimbólumok, kívülről nézve (mobil)szobrászati alkotások.
5.
6.
A periféria perifériáján, Ias,iban élő Matei Bejenaru – aki egyébként a Perferic Center egyik alapítója – a korábban Budapesten is látható, a Duna folyó összekötő elemére fókuszáló KÜBA-projekt keretében bemutatott, a románok nagy-britanniai, illegális bevándorlásának gyakorlati részleteit ábrázoló Travelling Guide (Útikönyv) című művéhez hasonlóan most is a kommunikáció szükségességére építi művét. Egyfajta videókonferenciát láthatunk, amelynek során egymással személyes kapcsolatban nem levő, a csehországi Brnóban és a művész szülővárosában élő romák videólevelekben beszélgetnek egymással. A lakhatási, munkaügyi és családi problémák megbeszélése során világossá válik, hogy a romák is különbözőek, sőt ők is táplálnak előítéleteket egymással szemben. Talán épp ezért e mű a kiállítás legjobb darabja – vagyunk, akik vagyunk, de szerencsére mindannyian különfélék, egyediek és megismételhetetlenek.
Dékei Kriszta
2006. november