Böröcz András szobraiból nyílt kiállítás a budapesti Zsidó Múzeumban. A március 18-áig nyitva tartó tárlaton a művész a purimot idéző tömör mahagóniból és dióból faragott szobrai láthatók.
Fotó: Dezső Tamás
Purim: ez a zsidóság egyik ritka vidám ünnepe, s e derűs ünnep rituális tárgyainak Böröcz András faragta szobrait mutatja be a budapesti Zsidó Múzeum. A zsidóságnak az üldöztetések évezredei alatt igencsak ritka alkalma nyílt vidám ünneplésre, történelmét inkább a gyász és a siralom kísérte. A purim legendáját Eszter könyve idézi a Bibliában, s midőn az istentiszteleteken olvassák Ahasvérus perzsa fejedelem, a gonosz Hámán és a csodás szépségű Eszter mesés történetét, az elbeszélő szavait vidám zajok és rituális dübörgések kísérik, egyaránt ünnepelve a zsidó nép csodás megmenekülését és Hámán jól megérdemelt büntetését.
A közönség számos kiállításon megismerhette Böröcz ceruzafaragványait. A művész különböző próbálkozások után rátalált arra a műfajra – pontosabban technikára -, amely további munkálkodásának egyedülálló eredetiségét jelenti. Ha ezt a Böröcz alkotta műnemet ceruzafaragásnak nevezném, az avatatlan olvasó számára bizonyára kissé frivolnak, ha ugyan nem nevetségesnek tűnne. A kézműves-mester kezéből kikerült művek megmunkálásuk és tartalmi mélységük láttán méltán érezheti azt a gyönyörűség keltette borzongást, amit a szürrealizmus nagy gondolkodójának, André Bretonnak a szavai szerint az igazi nagy mesterművek kelthetnek a nézőben.
Különösen érvényes az idézett gondolat Böröcz András egyik első mesterművére, a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításán szereplő Akasztottakra. Böröcz múlhatatlan érdeme, hogy csaknem valamennyi munkájában – tehát nem csupán az Akasztottakban – drámai módon jelenik meg a részvét és a szolidaritás. Ezért válhat ez a mű, de csaknem valamennyi Böröcz-faragvány egy történelmi korszak erőteljes szimbólumává. Tizenhét kötélen függő ember, nők és férfiak, fiatalok, középkorúak és öregek. Valamennyi külön személyiség, lényük, kifejezésük, szenvedésük is egyéni. Együtt vannak, együtt függnek, de mindegyik egyedül, maga szenvedte el az ítélet és a halál gyötrelmeit.
Ha nem is az idézett műhöz hasonlóan jelenítette meg a mester a purim tárgyait, e kiállításon – az egyetlen, a holokausztot elviselhetetlen drámaisággal felidéző mű kivételével, a dúslakodó fantázia és a humor uralkodik. E kiállításon is tapasztalhatjuk Böröcz András művészetének egyik figyelemre – és talán követésre méltó – jellemvonását. Böröcz soha nem nyugszik a babérjain, ő azon kivételes művészek közé tartozik, akik a korral, idővel és tapasztalattal együtt változnak, haladnak, egyre újabb kifejezési eszközöket kutatva, találva fejezik ki a mindennapok által elébük sodort mondanivalókat.
Ezúttal mintha végleg elfeledte volna a rendkívül sikeres ceruzafaragványokat, a purimot idéző szobrait tömör mahagóniból és dióból faragta, mégpedig az ünnephez méltóan oly módon, hogy akár a gyermekek is élvezhetik a mozgó, mozgatható faragványokat, amelyek azonban a mesterre jellemző kézműves alapossággal és pontossággal avatják munkáit mesterségművészetté.
Mintha a faragás mestere valamilyen miniatűr vurstlit működtetne, itt minden mozog, a lábak dobognak, dübörögnek, a kereplők kerepelnek, a gonosz Hámán akasztott utódai csörömpölnek, ám e bonyolult játékegyüttes mégis megőrzi a mesterien kimunkált szobrok míves méltóságát. A nyomor és a humor: talán e túlzottan frivol szójátékkal jellemezhető Böröcz András különleges, eredeti művészete, az utóbbi évek egyik leginkább figyelemre érdemes látványával ajándékozva meg a látogatót.
2002. március
Román József