Weininger Andor színpadai. 2B Galéria
Andreas: az hagyján, hogy Körner András mit sem tudott Weininger Andorról kilencszázhetvenben New Yorkban; a magyar Bauhaus-könyv sem fordította vissza a nevét, mert nem ismerte a magyar Weiningert hetvennyolcban. Holott Körner szakmai környezetben nőtt fel, s mint írja, művészeti képzést is kapott, nemcsak építészit idehaza, a Bauhaus színháza című kötet meg akkor jelent meg a Corvinánál, amikor még erős művészettörténész-gárda, szigorú igényesség dolgozott a könyvkiadókban.
Egy későbbi mű: Cím nélkül, 1953
Egyikük sem kárhoztatható. Kárhoztatható persze a hazai provincia, amely ilyen, majd olyan hivatalos politikai ideológiával támogatva mit sem akart tudni huszonöt, továbbá újabb húsz esztendeig magáról a Bauhausról sem – Weininger nem tudása azonban minősített eset.
Weininger egy kissé magánzó volt a Bauhaus eleven, majd utóéletében. A Ráday utcában most fotók, reprodukciók és néhány eredeti mű mutatja be a rendhagyó és hosszú művészpályát, amelyet ugyanezen fotókkal, reprodukciókkal és imponáló monográfiateljességgel tár fel Körner hasonló című kitűnő könyve. Talán bizonyítva, hogy Weimarban és Dessauban minden pályarajz rendhagyó volt, ha tetszik, a rendhagyó volt szabályos.
Weininger, a kántortanító fia annyira szabályosan kezdte ezt a pályát, hogy éppen negyedmagával indult el Pécsről Weimarba huszonegyben. A négyből hárman később hazajöttek, Molnár Farkas méltán sikeres építésznek, Stefán Henrik és Johan Hugó kevésbé fényes karriert betöltendő, Weininger – első magyarázat a megkülönböztetett nem ismertségre – nem. Weininger úgy maradt Weimarban, hogy úgyszólván azonnal, huszonháromban elment Hamburgba kabarészínésznek és díszlet- és jelmeztervezőnek, de visszatérve is deviáns maradt. A szigorú ideák, a mindig szigorúan változó ideák ellenében ő annak a van Doesburgnak volt a híve, akit afféle esztétikai Luciferként ábrázol a Bauhaus-történelem, mert ott székelt egy időben a város egyik műtermében, és hirdette az intézményi nézetekkel ellentétes holland de Stilj-ideológiát.
A színeknek nem az a dolguk, hogy érzelmeket fejezzenek ki, a színek energiatöltetek hordozói – ezt a szikár, mérnöklelkületű esztétikát Weininger haláláig vallotta, abban az intézményben, amelyben Kandinszkij és Klee művelte a festészetet. Nagyobb rejtély: miként fért össze ez az összezárt ajkú művészmagatartás a termékenyítő bohóckodással. Mert az odáig rendben van (rendben van?), hogy hősünk, mint vallotta, sosem mutatta a munkáit a mestereknek, hogy magányos megszállottságban variálta geometrikus kompozícióit, ott, a dessaui közösségben, de hogyan lehetett közben mókamester? Weininger ugyanis zenekar-alapító és
– vezető, konferanszié és színész, rendszeres zenebohóc és utópisztikus színházak tervezője volt huszonnyolcig. Ennek hívta vissza Gropius, amikor rövid időre elhagyta Weimart, ekként emlékeznek rá a monográfiák, ekként került be a Bauhaus színházának könyvébe huszonötben és a magyar kiadásba hetvenötben.
Egyébként kitartó és ismeretlen Bauhaus-képviselő maradt csaknem haláláig, nyolcvanhatig. A nemzetiszocializmust néhány évig szenvedte Berlinben, onnan Hollandiába, a háború után Kanadába emigrált, végül New Yorkban talált otthonra, és meglepő és meglepően korai szürreális korszakát leszámítva végig kitartóan komponálta, variálta, újrafogalmazta és parafrazeálta ifjúkorának konstruktivizmusát. Csendben, makacsul, visszavonultan. Nem lett méltán világhíresség, mint Gropius, Moholy-Nagy vagy a szintén pécsi Breuer Marcell, és nem lett ügyes híresség, mint oly sokan a weimari-dessaui eresztésből. A háború után, miután Amerika, s nyomában a világ felfedezte, kiaknázta az egykori német műhely értékeit, mindenki, aki csak a lábát egyszer betette oda, aurát kapott és karriert csinált belőle – Weininger nem. Ekkor is, végig magánzott, felesége örökségéből megélve dolgozott haláláig.
Ez nem biztos, hogy erény, de biztos, hogy tény. Ezt a tényt tárta fel Körnernek, a késői Weininger hívének, gyűjtőjének és történészalaposságú monográfusának munkája. A pesti kiállítások és a Bajkay-kismonográfia után most már valamiféle Weininger-reneszánsz részeként. Fél-hazatérés. Az eredeti művek nagy része már régóta weimari, kölni, ulmi közgyűjtemények darabja, a kiállítás inkább a könyv kísérője, semmint fordítva. De legyünk őszinték: csak egyetlen olyan Bauhaus-darab láthatásáért, mint a huszonhatos Kompozíció a három alapszínnel és formával – néhány éve még mit nem adtunk volna.
Rózsa Gyula
2008. április 23.