A Peszach, a „zsidó Húsvét”, a bevezető arámi nyelvű ima szerint is a szabadulás ünnepe. Íme az a szöveg, amelyet a szűkösség idején készült kenyér, a maczó felemelésekor mondunk: „Ez a nyomorúság kenyere, melyet evének a mi őseink Miczrájim földjén; aki éhezik, jöjjön, egyék, és lakjon jól; aki szűkölködik, térjen be és ülje meg mivelünk a Pészach ünnepét! Az idén itten – jövőben már Izráel földén; jelenleg mint rabszolgák – jövőben már mint szabadok!
A tíz csapás pedig a Peszach, a Szabadság ünnepének egyik fontos rítuseleme. Már maga a tízes szám: 10 csapás – 10 ujj – 10 Ige – a Talmudban Ábrahám 10 próbatétele. Az ünnepen résztvevők pedig a csapások elsorolásánál ujjukat borba mártják, majd a földre rázzák a borból fennmaradó cseppet, így távolítva el már a kimondással is esetleg jelen lévő rosszat. A szöveg és a rítus egybecseng: fölszabadulunk, mert a nyomorúságot levetjük magunkról, és ezt avval a gesztussal tesszük jelenvalóvá, hogy „lerázzuk” a rabigát, mikor a borba mártott ujjunkról lerázzuk a nyomorúság kenyerét megtestesítő bort. (A keresztény áldozásnál is a bor-ostya szerepel, azaz a szőlő és a gabona.)
Akár a sorrendet, akár a csapásokat vesszük, nem találunk bennük se összefüggést, se értelmet. Úgyhogy nézzük meg, milyen logika mentén épül föl a szöveg. Ebben Louis Ginzbergnek a Talmud-szövegekből építkező The Legends of the Jews című munkájára támaszkodom. Az alaphelyzet persze az Izrael fiai, Isten népe – Egyiptom ellentét, ez adja az alapritmust, ez a refrén. Ebből bontakozik ki egy arány- és ellentétpár: mindaz, ami az egyiptomiaknál rossz, az Izrael népének javára válik. Így például a vizet megtöltő békatömeg a Tórát betöltő Izraelhez hasonló; vagy ahogyan a szúnyogok spriccelnek szét, úgy terjed Izrael ivadéka.Vagy a jégeső, ami Egyiptomnak kárt okoz, annak fehérsége Izrael bűntelenségét, evvel pedig dicsőségét hirdeti. És akkor egy metafora: Isten oroszlánjaként, farkasaként támad Izrael népe Egyiptomra, míg a dögvész azt a halált jelenti, amellyel Izrael Isten dicsőségére szembeszáll stb. Az első csapás, a folyók vérré válása azt jelképezi, hogy Fáraó isten volta a zsidóknak hübriszt jelent, ezért válik az alapjában éltető víz az egyiptomiak számára nem-éltetővé. A tizedik csapás pedig, az elsőszülöttek meggyilkolása szintén metafora, hiszen Isten Izraelt elsőszülött népének vallja.
A művészek ebből a nagyon összetett, egyfelől szinte meseszerűen egyszerű, másfelől mély és sokszoros jelentésrétegeket sejtető legenda megjelenítését kapták kihívásul. Böröcz András munkájával kezdem, mert az övé talán az egyik leggazdagabb feldolgozás, amely ugyanakkor belesimul az utóbbi évek munkásságába. Gazdag abban az értelemben, hogy nála – a talmudi gondolkodásnak nagyon is megfelelő módon – a verbális és a képi gondolkodás együtt él. Mégpedig úgy, hogy egymást erősítik, ami által a kép ereje hatványozódik. Összesűríti a maga zsidó- és művész-voltát s azt adja át, kínálja fel a témának, annak súlyát hol kijátszva, hol komolyan véve. A nyelvi, motívumbeli, művészi tematika remekül interferál. Pár példa: a Böröcztől megszokott felhúzható-totyogó műanyag játékcsibe – a felhúzókulccsal együtt! az egyiptomi népet idézi, amelyiknek az kell, mint a Fáraó mondja, hogy istenként csodálhassanak valakit. (Ezt a Talmud szerint éppen akkor mondja, mikor Mózes rajtakapja Fáraót, hogy a természetbe ment „dolgát végezni”.)
Böröcz András: Tíz csapás, IV. (részlet), papír, vegyes technika, 27,5×35 cm, 2018
A katicabogár jelenléte szintén arra utal, hogy a művész kitágítani igyekszik a kérdéskört. A magyar becéző szó is arra utal, hogy valami roppantul kedves lénnyel van dolgunk, ám a francia bete a bon Dieu (Isten állatkája) ugyanúgy túlmutat a picinyke, igen kedvelt állatkán, mint az angol ladybird (Miasszonyunk-madárka) vagy a német Marienkäfer (Mária-bogár), de a zsidó hagyományban is előbukkan, a bogár neve, mint Mózes mester tehénkéje.
A rajzok egyszerre koncentrikusan és „vízszintesen”, vagyis asszociációs pályán keletkeznek. Ez megint emlékeztet a 10 csapás fentebb ismertetett logikájára. Koncentrikusan, amennyiben az egyik, vagy „a” legkorábbi ábrázolásból indul ki – egész konkrétan szerepeltetve két Haggada-lap illusztrációját. Ezek különössége, hogy a csaknem egyedülálló, a jeruzsálemi Izrael Múzeumban őrzött madárfej Haggadából valók. Ezt az eleve mókás hangulatot fokozza, terjeszti ki Böröcz a 10 csapás ma politikailag nem igazán korrekt kárörömérzésére rátelepedő magyar szóvicceivel. Előveszi azokat az összetett szavakat, amelyeknek második tagja a csapás: villámcsapás, arcul csapás, szárnycsapás stb. És a pingpongozó csibék „lecsapása” visszaköszön egy másik képen, ahol az ütő a maceszt teszi a sütőbe – hogy már hadd ne hagyjuk abba a szójátékot. De nem kevésbé morbid az a kép sem, amelyiknek baloldalán a vízcsapból vér folyik. Mint aki azt mondja: Már a vízcsapból is.
Wechter Ákos a tőle megszokott „sűrű”, azaz minél több asszociációs elemet megjelenítő képeivel a tíz csapást mai kontextusba helyezi, amikor sztárokat vonultat föl képein. Az 1956-ban készült Tíz parancsolat című hollywoodi filmben Charlton Heston játssza Mózest, míg II. Ramszesz szerepében Yul Brynnert látjuk. Két, igaz, régi, vagyis már elfeledett filmikont tehát, szemben a bibliai ellenfelekkel, akiket Mózesként és Fáraóként tart számon az emlékezet. Így is feszül szembe jelen és múlt. Előre elnézést kérek a művészektől, akiket csak említek, de a kiállítás záró jellege miatt számomra fontosabb volt az apropóról beszélnem hosszabban.
Wechter Ákos: Tíz csapás, VII. papír, vegyes technika, 19,5×28,5 cm, 2018
Pál Tamást egy a Times of Israelben olvasott blogbejegyzés inspirálta, amely a Tíz csapás és a modern hadviselés közötti hasonlóságot taglalja. Csató Csenge a Tíz csapást a mai bulvársajtó egy-egy hírével állítja párhuzamba. Pl. protein-gazdag sáska-eledel mint a jövő tápláléka, Barbara Streisand klónozott kiskutyáit az elsőszülöttek megölésénél látjuk, a pécsi állatkert igazgatója lelövi a megszökött farkast stb. Moravszki Kata szürkében és feketében megfogalmazott grafikáit, ha egymás mellé illesztjük, akkor a Tíz csapás összefüggő tablót ad ki. Rácmolnár Sándor olcsó műanyag játékokból és sütőformákból alkotta meg nagyon szép!, nagyon derűs!, zsidódrukker? művét. Roskó Gábor pedig falemezekből kifűrészelt,geometrikus formákban képzeli el és láttatja a Tíz csapást. Kemény György a fáraó aranyozott portréját 1-től 10-ig beszámozott, színes absztrakt foltok mögé rejti. Hogy többé elő ne bújhasson?
Pál Tamás: Tíz csapás, I., papír, c-print, 29×29 cm, 2018
A kiállítás triptichonnak tekinthető. Az első elem a Macesz volt, a második a Széder esti HAD GADJA – A gödölye meséje, ez a mostani pedig a harmadik rész. A zsidó, főleg a posztbiblikus, talmudi logika nagyon egybevág a művészlogikával. Hiszen mindaz, amit eddig elmondtam, művészi értelmezés, és nem, hangsúlyozom, NEM a művészek előre elgondolt szándéka. És itt abba is hagyhatnám, mert ez a lényeg, ez, amit a 2B Galéria minden, lazán odavetett kérdésével – „Na, srácok/csajok, nektek mit jelent a Tíz csapás?” – kiprovokál. Jönnek a jobbnál jobb, és kevésbé jó művészi válaszok, de jönnek! Így lesz a zsidó múlt nem csak múlt, hiszen mindig érkeznek a művészi válaszok. Ez az, amit Böröcz László, a 2B Galéria vezetője kifejezetten zsidó témájú kiállításain megragad. Azt, hogy a zsidóságnak a művészet révén – a képtilalom feloldása? a tilalom enyhülése? lankadása? jelentőségének elveszítése? után – milyen újfajta értelmezése jöhet létre. Amivel zsidóság is, a művészet is csak nyerhet.
Horváth Ágnes
2018. 04.