Sajtó ...... Press
Only Hungarian language



A kiismerhetetlen kép
(A Csillag a házon, csillag a kabáton című kiállítás a 2B Galériában a április 3-ig tekinthető meg.)


Egy-egy kiállításról könnyebb kijelentenünk, hogy azt a galéria és az alkotó egyaránt félreérthetetlenül fontosnak szánta, mintsem az évad közepén úgy döntenünk, hogy valóban az is. Így áll a helyzet a 2B Galériában április 3-ig látható Csillag a házon, csillag a kabáton kiállítással is, amelyen hetvennyolc, 1944-ben készült fénykép látható, melyeken magyar állampolgárok sárga csillagot viselnek, amire április 5-i hatállyal a Sztójay-kormány kötelezte a zsidókat, másként: mindazokat, akiket azzá tettek. A kiállításon számos fontos, a szó szoros és átvitt értelmében fel- és kinagyított szövegből olvasható idézet, melyek írói - értelemszerűen - a sárga csillag viselésének elviselhetetlenségét, megalázó iszonyatát rögzítették. S ez nem is nagyon lehetett másképp. Hasonlóképp fogalmazott a kiállítás létrejöttében döntő szerepet játszó Jalsovszky Katalin, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a képek és az idézetek hosszú éveken át tartó összegyűjtésében.

"A megbélyegzettekről szinte alig maradt ránk fénykép. A társadalomból kirekesztett, méltóságukban sértett emberek nem szívesen álltak kamera elé - főként szükségből, munkaigazolványokhoz, mentesítő okmányokhoz készíttettek magukról fotót. A fényképezőgépnek mutatott ösztönös mosolyok mögött valójában többnyire a megalázottság érzése, a reménytelenség, a kétségbeesés húzódott meg. Akadtak azonban, akikben a stigmatizálás dacot és büszkeséget ébresztett, az ő mosolyuk ezt tükrözi." Ez a szöveg a képek között olvasható, látható.

Mármost a kiállítás igazi drámája az önmagában vitathatatlanul pontos szöveg és a képek közti bonyolult viszonyban áll. Számos fénykép pontosan igazolja a fenti megállapítást, értelemszerűen azok, amelyek valóban szükségből készültek, azaz a sárga csillagot viselőket a hatalmi gépezet működésében való kényszerű részvétel aktusaiban rögzítette a fényképezőgép, illetve a - ki tudja, miként viselkedő - fotográfus. Nyomasztó és megalázó lehetett egy esküvői fényképen sárga csillagot viselni, mint azt Rozsnyai Imre zártsága, örömtelen önfegyelme - a tudjuk, empatikus, mert szintén csillagviselésre kötelezett - Kis Pál 1944 tavaszán, kora nyarán készített felvételén igazolja. Hiszen ez a kép mégiscsak a magánélet szétverésének volt a dokumentuma, s nem elsősorban az élet egy kitüntetett pillanatának rítusát örökítette meg. Elég nyilvánvalóan hasonló lehetett a gettókban készült csoportképeken szereplők helyzete. Ahogyan egy Akadémia utcai légópince-szentelést dokumentáló fényképen: jómódú polgárembereket látunk, egyikük, középkorú asszony, sárga csillagot visel. Ez a felvétel valóban botrányosan fontos dokumentum. A képen ugyanis nem pusztán ő áll dermedten, visszavonhatatlan magányában, hanem a többiek is, akikről mindössze annyit tudunk, hogy a korszak törvényei értelmében "jó keresztények" voltak. Nyolc ember látható a képen, amely a kiismerhetetlenség példája. Volt-e köze a sárga csillagos nőnek a mellette álló, kalapját kezében tartó férfihoz? Mintha elég közel állnának egymáshoz ahhoz, hogy viszonyuk ezt - akármi volt is, ha volt - megengedte vagy épp megkövetelte. S kik szégyellik magukat jobban, s miért? De vajon ez látszik-e az arcukon? Egy mondat, legyen az mégoly bonyolult, mint Márai 1944-es Naplójában előfordul, félreérthetetlen. Kassák a Kis könyv haldoklásunk emlékére című naplószerű szövegében a villamoson "seriffcsillagot" viselők és nem viselők közti különbséget írja le, s ez a fordulat ugyancsak magától értetődő.

Ám azok a képek, amelyek a fenyegetett magánélet egy-egy intim pillanatát rögzítették, amelyeket mindössze a maguk számára készítettek, s a fényképész - minden eshetőség szerint - belül volt a sárga csillagot viselők bizalmi körén, azaz előtte nem szégyellték magukat, azok a képek valóban kiismerhetetlenek, azaz számos olyan felvételt láthatunk a kiállításon, amelyeken a mosoly nem kényszeredett, mert nem a hatóság körébe tartozó fényképezőgép lencséje előtt állnak vagy ülnek, hanem fenyegetett életük egyik színterén szerepelnek, mert nem tudhatták biztosan, hogy 1944 nyarán több mint négyszázezer magyar állampolgárt visznek a lágerekbe, amelyek jelentős része megsemmisítőtábor volt. Fiatalasszonyok ülnek a Károly körút 14. számú csillagos ház folyosóján. Tűz a nap, a felvételen a vetett árnyékok és a fényben úszó arcok éles ellentéte valóban érzéki erővel idézi fel azt a mulandóságot, amely minden olyan felvétel sajátja, amelyek már régen halott emberek életébe engednek bepillantást. Bokor Edit egy csillagot nem viselő barátnéjával áll egy pesti ház gangján ugyanazokban a hetekben, hónapokban. S igazán felszabadultan mosolyognak, amitől 2020-ban a mégoly beavatottnak tűnő látogató is kívülálló lesz, mert egyikünk sem fogja már tudni soha, hogy ki állt mellette, s miért nem viselte a sárga csillagot. Weidlinger Andor építész ül a Pozsonyi úti lakásuk erkélyén, ölében kisfia, önfeledten nézik egymást, 1944 nyarán. Mindketten túlélték. Weidlinger 1898-ban született, a fia 1936-ban, a korabeli viszonyok szerint elég kései gyereknek számíthatott. Egy pillanatnyi idill 1944 nyarán - ez az a dokumentum, amely a nagy történelem fogalmai szerint nem létezik. "És mégis itt állt" - ahogyan az Pilinszky versében olvasható.

A kiállítást megtekintők tehát olyan képek előtt állnak, amelyek egy része elgondolhatatlannak tűnt. Ugyanazt az általuk ismert mindennapi életet ábrázolják, amelyet a képek szereplői maguk is éltek, és folytatták azt, részben dacból, részben mert mit sem sejtettek, okkal feltételeztek rettenetes dolgokat Hor­thyról és elitjéről, de azt tényleg nem kellett tudniuk, hogy mindegyiküket kiadják a Harmadik Birodalomnak, s úgy végzik, ahogy az történt, s amiről máig nem tudjuk, mint vegyünk tudomást. Végül ott vannak a neveik. Sok, sok igazi, félreérthetetlen magyar név. Feith Gyula, Lőwinger Mózesné, Blum Béla Benzion, Tamkin Berman Sára, Geudu­schek Miksa, Vörös Béláné, Vida Jenő, Vajda Izidor.

Négy fotókartonra ragasztott fénykép van a könyvespolcomon. 1952 szeptemberében a Duna-korzón két-két képet készített egymásról anyám és apám. Semmi sem látható abból, ami előtte történt velük, s mit sem sejtettek abból, ami várt rájuk. A 2B kiállítása óta radikálisan megváltozott a képek jelentése.

György Péter
2020. 03. 13.