Kiállítók: Anna Margit, Ádám Zoltán, Ámos Imre, Bada Márta, Bak Imre, Balogh Tibor, Bán Béla, Birkás Ákos, Bokros-Birman Dezső, Böröcz András, Bullás József, Csámpai Rozi, Csörgő Attila, Csutak Magda, DrMáriás Béla, efZámbó István, Eperjesi Ágnes, Forgács-Hahn Erzsébet, FeLugossy László, Gadányi Jenő, Gellér B. István, Gerber Pál, Kerekes Gábor, Haraszty István, Jovánovics György, Kaján Tibor, Kemény György, Ilona Keserű Ilona, Kicsiny Balázs, Klimó Károly, Lossonczy Tamás, Lovas Ilona, Marosán Gyula, Maurer Dóra, Megyik János, Nádler István, Oláh Mara, Orsós Teréz, Pauer Gyula, Révész László László, Roskó Gábor, Sugár János, Swierkiewicz Róbert, Szilágyi Lenke, Szíj Kamilla, Tölg-Molnár Zoltán, Ujházi Péter, Várnagy Tibor, Velok István, Zemplényi Magda
Mezei Gábor megnyitó szövege:
Mindenek előtt szeretnék gratulálni a 2B galériának ehhez a remek ötlethez, ugyanis eddig, tudomásom szerint senkinek nem jutott eszébe, hogy azt a világháború utáni progresszív tradíciót, amelyet az Európai Iskola képviselt, a mával összekötve ilyen szellemesen, az önarcképek képében mutassa be.
Ott is voltak már beérkezett, idősebb mesterek, valamint a középgeneráció jelesei, de ígéretes fiatalok is – akárcsak itt. Az elmúlt fél évszázad bebizonyította, hogy az E. I. művészei valóban a kor legkiválóbbjai voltak és remélem, hogy a mostani válogatás sem lesz ötven év múlva kevésbé meggyőző. Itt is vannak már beérkezett, érett mesterek, a középgeneráció kiváló tagjai és ígéretes fiatalok, mint például az általam igen tehetségesnek tartott Lossonczy Tamás és Kaján Tibor.
Ha már lehetőségem van az E. I. tagjairól beszélni, akkor nem csak azt érdemes megemlíteni, kik voltak benne, hogy kik nem és miért? Két jelentős triumvirátus maradt ki. Bernáth, Domanovszky és Pátzay volt az egyik, Scheiber, Kádár és Schőnberger volt a másik. Mivel Bernáth már a szocreál kötelezővé tétele előtt elhatárolódott az absztrakciótól és a kollaborációjuk ott volt a levegőben, tehát a velük való együttműködés szóba sem került. Scheiberéket apám, Pán Imre komolyan szerette volna bevenni, de ez Gegesi Kiss Pál konzervatívabb ízlése miatt nem sikerült, Mezei Árpád pedig mindig szerette kerülni a konfliktusokat. Ma már persze teljesen nyilvánvaló, hogy ez végül is hibás döntés volt.
Vajon vannak-e jelentős művészek, akik kimaradtak ebből a mostani válogatásból? Természetesen, igen. Ennek oka azonban örvendetes. Ugyanis olyan gazdag és sokrétű a kortárs képzőművészet, amelyre talán még sosem volt példa – tehát a bőség zavara szabott határt a válogatásnak, meghívásnak. Mielőtt azonban megnyitottnak tekintenénk a kiállítást, meg kell említenem azt a rendkívül érdekes kis kiadványt-katalógust, amely a műveket kíséri. Tele van érdekfeszítő írásokkal, érdemes volna sokat beszélni róluk – természetesen, nem teszem, ha majd elolvasták, nyilván szóba kerül itt-ott, mindenkinek ízlése szerint akad majd olyan, amelyet érdekesnek tart, lesz, amit nem, igaza van Lossonczy Tamásnak, a sokféleség gyönyörködtet.
Ahogyan azt sem mondtam el, melyik művet szeretem nagyon és melyiket kevésbé, azt sem, ki az, aki pontosan megfelelt a kitűzött feladatnak és ki az, aki megkerülte, sőt elbliccelte netán, így azt sem mondom el, mely írásokat tartom tartalmasnak és melyeket kevésbé…de azt mégiscsak, hogy jobban szeretem a tényeket, mint a bonyolult exhibicionizmust, no elég.
Tekintsük tehát a kiállítást megnyitottnak.
