Kozmikus kutyaugatás

Nagy Zsuzsa: Kozmikus kutyaugatás című posztumusz verseskötetének bemutatója

A beszélgetés meghívott résztvevői: Medve Zsuzsi, Barnás Ferenc, Szíj Ferenc, valamint barátok, hozzátartozók, munkatársak.

A verses/zenés közreműködők: Lukin Zsuzsa, Roskó Gábor

A kötetről:

Hangzavar, képek özöne, szorongás, önimádat és önsajnálat – mindenki kétségbeesetten igyekszik jelet hagyni, fontosnak látszani, és ha úgy érzi, nem vesznek róla tudomást, annál hangosabban, annál feltűnőbben, másokat túllicitálva próbál kitűnni a nagy zajból. A jelentéktelenségtől való szorongás, vagy az elismerések, a “lájkok” besöprése után beálló újabb űr, új, egyre mélyebb depresszió csak valamilyen önkényeztetéssel enyhíthető. De már ez a hedonizmus is bűntudattal terhelt, és félelemmel, hogy közben a külvilág már valaki másra figyel. Valahogy mégis konszenzus övezi, hogy a világban való érvényesülésnek, az egyén kibontakoztatásának, az önmegvalósításnak ez az egyedül lehetséges útja, s bár ezt szokás nem szeretni, kimaradni belőle nem lehet. Mindenki “egóra gyúr”, aztán a személyiséget egyre jobban eluraló, hatalmas, szoborszerű egóval való törődés mellett a világ és a másik ember iránti kíváncsiság, az érdeklődés számára egyre kevesebb hely marad. Mindezekkel szemben Zsuzsa a nevezetes névtelenség útját járta. „A nevezetes névtelenség magatartása nem emberi. Nevezetes névtelenségben él a rigó éppen úgy, mint a tücsök, a bölcs, vagy a szent, a névtelen jótevő s a magányos művész. A kifejezés egyébként annyit jelent: kozmikus helyzet jelentékeny betöltése.” – mindez Hamvas Béla szerint (én a rigóban nem vagyok teljesen biztos, van benne valami pavarottis).

Zsuzsa kíváncsi volt, érdekelte mások minden dolga, baja, legyen szó alkotókról: íróról, festőről, előadóművészről, vagy legyen szó elesettekről, fogyatékkal élőkről, hajléktalanokról. Előbbi nyitottságáról tanúskodik szerkesztői munkássága, az utóbbiért méltán kapott Antistigma díjat. Szabad ember volt, bátor, merészen harcolt ügyekért, konfrontációt vállalt, de mindehhez harsány jópofaság, szellemesség társult, segítőkészség, empátia. Sok orvos közt laikusként is igazi gyógyító tudott lenni. Ám költői létezését, vagy a betegségét minden teatralitás nélkül, gyakorlatilag teljes elvonultságban élte meg, a fiatalkori aktivitását követően évtizedeken át hallgatott, s csak élete vége felé – akkor is mások unszolására – engedett némi betekintést költészetébe, sok éven át tartó betegségéről viszont minden ismerős, barát csak a halálhírét követően értesült. Nem ismertem senkit, aki ilyen könnyedén tudott átlépni a kísértésein, a hírnév, a siker iránti vágyán, aki számára ennyire nem volt szükséges üzemanyag az elismerés vagy éppenséggel a sajnálat.

A holt tengeri tekercsekre emlékeztető, hatalmas kazal gépelt, majd kézi korrektúrákkal szinte felismerhetetlenné tett kéziratából az ő közreműködése nélkül emberfeletti munka lenne, ha egyáltalán lehetséges a szövegek restaurálása, az írói szándék, a szövegrészek sor- és időrendjének rekonstruálása. Talán még lesz, ami akár töredékesen is, de olvashatóvá tehető, de a befejezetlenség, a csonkoltság megváltoztathatatlan. Ebben a mostani kis kötetben csupán légiesen kis rész kaphatott helyet, és ez a megvalósulás élményét óhatatlanul a hiány kettős érzésével kapcsolja össze. Az örömhír viszont az, hogy a polcnyi életmű, a kritikai kiadás nélkül is nem kisebbel, mint magával a teljességgel állhatunk szemtől szemben, karnyújtásnyira, ezeket a verseket olvasva.

Ez a könyv egy ajánlat a ma kétségeesett önreprezentáció és a szorongás közt örlődő emberének, hogy a tükör helyett inkább nézzen a valóságra, forduljon oda, legyen ott jelen, érintkezzen, érezzen, tapintson, megértsen: „… a kultúra tengerébe beledugni lábujjaimat, pár csepp, a szellemből, fölszárad a testen, a romlás előtti nagy utazás előjeleként, levendulával és vad kakukkfűvel teli mezőn átvágni, kötésig a búzában, és sövényből enni a szedret, bodzavirág pézsmaszagát szívni, ez is a szellem hozadéka, cifra rózsák márványos képleteiben elmerülve bogozni a lét és létezés mélyebb síkjait, és átélni, mit rejthet még számunkra a homályba burkolózva, de már kezdeményeiben ott lapulva, akár a rügyben lágyan csavarodó alligátorbőrű levélembrió, jövőnk sárkánya, a szenvedés.”

Sándor Zsolt