Hermann Ildi kiállítása
megnyitja: Tóth Krisztina, író
kurátor: Somogyi Zsófia
Ismerni a történetünket – alapvető szükségletünk. Kell körénk-mögénk a kontextus, amibe beilleszkedünk, aminek részei vagyunk. Hermann Ildi New Yorkban élő magyar zsidókat keresett fel otthonaikban, hogy meghallgassa, lejegyezze sorsukat és fotókat készítsen róluk. A több szempontból hiánypótló anyag alapötlete a fotós saját, elvesztett lehetőségéből született. Holokauszt-túlélő nagymamájának a meg-nem-kérdezett története adták a lökést, hogy másokét olvashatóvá, láthatóvá tegye.
A jól szituált, látványosan jól-lévő, néhol egészen hasonló enteriőrt kedvelő portréalanyok talán így még nem mesélték el senkinek az életüket. A közössé tehető tudásanyagból, a hazai holokauszt-történetek közül pedig az övék még biztosan hiányzott. A vészkorszakról sokat tudunk, néha talán úgy érezzük, túl sokat is, annyi szörnyűség özönlik ránk megállíthatatlanul. Az átfogó képhez azonban kevésbé lehet kapcsolódni, ha van egyáltalán ilyen, s nem csak milliónyi személyes történet mozaikkockájából rakódik ki a nagykép. Mozaikkockákból: sorsokból. Amik zsigerekig ható valósággá például egy szobában válnak, ahol szemtől szemben ülünk a mesélőjükkel, és meghallgatjuk őket.
Most néhány, épp a holokauszt miatt távolba menekülő ember történetével nőtt a mozaikkockák száma és lett kevesebb az olyan sors, amelyet nem ismertünk. Az olyan történet, amelyre nem kérdeztünk rá időben, már nem elmesélhető. Szinte már csak azok vannak köztünk, akiknek a túlélők elmesélték az életüket, és akik csak tovább tudják adni a hallottakat. Lassan csak ők emlékeznek a beszélők arcára.
Hogy ne így legyen, legalább néhány esetben, íme néhány, eddig hiányzó történet.
Somogyi Zsófia
Knowing our story is our basic need. We need a context around and behind us, a context, where we can fit; a context, of which we are part of. Ildi Hermann met Hungarians living in New York to hear their stories, record their fates and take photos of them. The project’s, which filled a gap at the beginning from many aspects, basic idea was born from the photographer’s own, lost possibility: her Holocaust survivor grandmother’s unasked stories gave her the boost to make others’ stories readable and visible.
The wealthy, visibly well living, at some points favoring very similar interiors models perhaps have never told their stories so deeply. And, for sure, their stories have been missing from the common knowledge basis and from the Hungarian Holocaust stories, too. We know a lot about the Holocaust; sometimes it feels that we know too much of it; so many horrors are falling on us endlessly. However, it is more difficult to connect to a general picture, if there is any general picture, and it is not the puzzle of millions of personal stories. And the puzzles are fates. Puzzles, which we sense from our guts in a room when we are sitting in front of the story tellers and listen to their stories.
With this exhibition, the number of these puzzles has increased with the stories of people escaping far from the Holocaust; and the number of untold stories has decreased at the same time. Stories haven’t asked in the right time cannot be repeated. There are almost only those people among us, to whom survivors told their stories and who can only pass what they had heard. With time only they will remember the faces of survivors.
To not let it happen, the following missing stories aim to fill this gap, at least for a while.
Zsófia Somogyi
