Gőbölyös Luca kiállítása
Megnyitja Pfisztner Gábor esztéta
2019.01.14.-02.01. 2B Galéria
Turisták – mindig is érdeklődéssel figyeltem, ahogy a világ különböző pontjain az emberek ott állnak a fantasztikus épületek előtt, a lélegzetelállító tereken és a legtöbben szinte azonnal elkezdenek fényképezni. Igyekeznek birtokba venni, amit nem vihetnek magukkal, ráadásul mindeközben magukat is lefotózzák, lefotóztatják, bizonyítandó, hogy ott jártak.
New Yorkban, a világ egyik közepén, (a turistákat nézve) jött az ötlet, hogy belépjek a városba látogató idegenek képeibe, s így a fotóikon keresztül „elutazzak” a világ legkülönbözőbb pontjaira. Az akciót, vagyis azt, ahogy én állok egy idegen család mellett, miközben ők egymást fotózzák a látványosságok előtt, egy barátom örökítette meg. A fényképek elkészítése után odamentem a turistákhoz és elkértem a nevüket, megkérdeztem, hol laknak, így megtudtam, kivel és hova is „utazom”. Mindenki együttműködő volt. Egyáltalán nem érzékelték, hogy ezzel az aktussal beléptem a magánszférájukba, részévé váltam a családi történetüknek; nem közvetlenül ugyan, csak a képemen keresztül, mégis részese lettem a jövőjüknek, amelyben a múlt pillanataira emlékeznek majd. Az akcióm egyfajta játékos inváziónak tekinthető, a magán- és a közszféra közötti határok elmosásának.
2017-ben, 15 évvel az Árnyékutazó után, Shanghaiban jártam, ahol a helyiek kérései életre hívták az Árnyékutazó projektem folytatását: a távol-keleti metropoliszban én lettem a ”Más”, én váltam látványossággá. A város nevezetességeit látogató és azokat fényképező kínai turisták velem szerettek volna közös képen szerepelni, így az eredeti projekt átalakult és titkos invázióból meghívássá módosult az utazás. Az itt készült képeknél is elkértem a fotózkodók nevét és a helyiség nevét, ahonnan jöttek, hogy megtudjam, hová is invitálják a képmásomat. A fotó mint médium segítségével ebben az esetben is sok helyre „eljutottam”.
Az Árnyékutazó (2002) filmre készített, fekete-fehér képekből áll, melyeket 9×13 cm-es méretben állítottam ki. Annak idején nemcsak az én fotóim készültek analóg technikával, hanem a turisták fényképei is, míg ma már szinte mindenki digitális fényképező gépet használ, a turisták pedig jellemzően a telefonjukkal készítenek felvételeket magukról, melyek leginkább szelfik. Ezeken a képeken a háttér szinte teljesen lényegtelenné válik, a képek akárhol készülhetnének, a helyszín felismerését tovább nehezíti a Kínában oly közkedvelt és gyakran alkalmazott szűrők használata.
Shanghaiban főleg szelfiztek velem a kínai turisták, s ha nem szelfi készült, akkor is a telefon volt a képrögzítő eszköz. Ezeken a szelfiken én lettem a háttér, így az árnyékutazó kilépett a háttérből, hogy háttérré váljon. A fotózkodók ezeket a képeket gyakran egy általuk igen kedvelt applikáció segítségével már a készítés pillanatában retusálták: módosítgatták magukat, hogy hasonlatosabbak legyenek az általuk elképzelt és vágyott ideákhoz, illetve a képen szereplő figurákat, ebben az esetben saját magukat és engem is, átalakítottak cicusokká, nyuszikává vagy egyéb figurává. Ebben az általuk kreált virtuális valóságban, a különböző figurák bőrébe bújva, a lehetőségek széles skáláján mozogva jelenhettünk meg a közös képeken, s az illúzió keltés révén részesei lettünk egymás világának. Saját képeim utómunkáihoz ugyanazt az applikációt használtam, amit a turisták, mert ugyanabban a virtuális valóságban akartam utazni.
Gőbölyös Luca DLA
Tourists… I’ve always watched with interest as people from different parts of the world are standing in front of fantastic buildings, breathtaking spaces, and how most of them almost immediately begin to take pictures. They try to take possession of something that they cannot really take with them, and, in the meantime, they are taking pictures of themselves or having their photos taken, in order to prove that they were at the given place.
As I was looking at the tourists in New York, in one of the centers of the world, the idea came for entering the pictures of strangers visiting the city, so that I can ’travel’ with them through the photos to various parts of the world.
The action, that is, the way I stand beside an unknown family while they are photographing each other before the sights, was captured by a friend. After the photos were taken, I walked up to the tourists and asked for their names and their places of origin, so that I could find out with whom and where I was traveling. Everyone was agreeable. They did not perceive my action as an intrusion to their private spheres or as an entry into their family story; although, even if not directly but through my image, I did become a part of their future, in which they would remember the moments of the past. My action can be understood as a form of playful invasion, blurring the boundaries between the private and the public spheres.
In 2017, 15 years after ShadowTraveler, I went to Shanghai, where the requests of the locals called for the continuation of the ShadowTraveler project: in this metropolis in the Far East, I became „the Other,” the spectacle. Chinese tourists who visited and photographed the sights of the city would have liked to have a picture with me, so the original project got transformed and the journey of secret invasion became that of an invitation. Here too I asked for the names and origins of the picture-takers, in order to learn where I was invited. With the help of the photograph as a medium, I had, again, ’visited’ many places.
ShadowTraveler (2002) is made up of black-and-white, analog pictures, which I exhibited in 9×13 cm size. At the time, not only were my photos taken with analog technique, but also the tourists shot on film, while today almost everyone is using a digital camera, and tourists typically take pictures – mostly selfies – with their phones. In these pictures, the background becomes almost irrelevant, the images could be taken anywhere. The recognition of the location is further complicated by the use of filters, which are very popular and frequently applied in China.
In Shanghai, Chinese tourists mostly had selfies taken with me, and, even if it wasn’t a selfie, they always used their phones as the picture-taking device. In these selfies, I became the background, that is, the shadow traveler stepped out from the background to become the background itself. The picture-takers often retouched these images with the help of a very popular application at the moment of their creation: they were modifying themselves to be more like some ideals they imagined or longed for, and the subjects of the photos, in this case they and myself, were transformed into kitties, bunnies, or other characters. In this virtual reality that they created, we were able to show ourselves in the pictures in a variety of different shapes and forms through the various figures, and we became part of each other’s world by creating an illusion. For the post-production of my own pictures, I used the same application as the tourists because I wanted to travel in the same virtual reality.
Luca Gőbölyös DLA
smartcapture 
btr 
smartcapture 
smartcapture 
smartcapture 
smartcapture 
smartcapture 
btr 
